2014. január 20., hétfő

Írói utószó

Kedves utánozhatatlan Olvasóim!
És elérkeztünk ide is.Kicsit késve hozom ugyan, amiért nagyon nagy bocsánat kéréssel tartozom, de sajnos nem volt túl sok időm egyáltalán bármivel foglalkozni. Szerencsére nálunk nem volt az a nagy félévi hajrá, de azért rendesen kellett tanulni. A lényeg, hogy meghoztam és itt van.
A világ össze ölelése és puszija: Anna





Először is: Köszönök mindent!
Nagyon jólesik, hogy sokan támogattak, bár nem kaptam túl sok visszajelzést, aki mégis támogatott nagyon nagy erőt adott! Sokszor nem volt ihletem, az igazat megvallva kedvem sem, mert nem volt ötletem, ilyenkor azonban volt aki addig nyaggatott és kérdezgette mikor lesz rész, hogy végül megírtam és megcsináltam. Eljutottam a végéhez és befejeztem. Sokan tudják mennyit jelent, mikor van, aki hisz bennünk, aki erőt ad. Ilyenkor már azért is megakarsz felelni, hogy neki bizonyíthass, ezáltal magadnak is. Igazából még mindig nem hiszem el,hogy eljutottam idáig, ez hihetetlen! 
NAGYON KÖSZÖNÖM!

A történetről:

Régebben, főleg nyáron nagyon sok blogot olvastam, szerettem őket és nekem is megjött a kedvem. Először csak novellákat írogattam magamnak, nem gondoltam, hogy szalonképesek lennének, aztán egyszer csak beugrott ez a történet. Először nem nagyon dolgoztam ki még semmit, csak annyit tudtam, hogy lesz egy történet egy lányról és Harryről, akik testvérek lesznek. Igazság szerint nem szeretem az olyan történeteket, ahol a szereplők első látásra egymásba szeretnek és aztán élnek boldogan.
Nem. Szerintem ez a való életben sem fordulhat elő, még ha első látásra egymásba is szeretnek, akkor sem lehet az élet zökkenő mentes. De ezt lehet csak én gondolom, a lényeg mégis az, hogy bár nem tudom ez az én történetem esetében mennyire volt észlelhető, vagy mennyire jött át, azt szerettem volna, ha a történetben vannak valós problémák, ellentétek, veszekedések, esetleg balesetek, melyeknek súlya lehet. Őszintén nem tudom, ez mennyire volt érzékelhető, mindenesetre én szerettem írni. Az elején nagyjából megterveztem mindent, tudtam mi lesz a vége, esetleg a részekben.Ma már tudom, hogy ez hülyeség, mivel úgy is mindig más lesz a vége, mint elterveztük. Sokszor annyira magával ragadott az írás, hogy teljesen elkalandoztam a történetben és a végén nagyon nem az lett, amit először elterveztem és pont ez a jó benne, hogy sosem tudhatjuk mit hozunk ki egy egy alap ötletből. Hogy őszinte legyek nagyon sok dolog volt amit nem terveztem, az egyik ilyen Peter, akit először nem terveztem bele a történetbe, mégis belepottyant.
Lényegében megvagyok elégedve azzal, amit elértem, bár nem tartom magam sem jó írónak, nincs jó humorom, sem lehengerlő hasonlataim. Kezdőnek gondolom magam, de én is érzem, hogy folyamatosan fejlődök, amit részben nektek is köszönhetek!

Továbbiakban:
Szeretek írni, nem is hagyom abba, jelenleg még egy blogom írom. Ha van kedvetek nyugodtan nézzetek be. Ez a történet szerintem egyáltalán nem sablonos, legalábbis még nem találkoztam ilyennel.A történet eleje a Pokolban játszódik, ugyanis a főszereplő ördög. Azt a feladatot kapja, hogy tönkre kell tennie egy fiú életét, ám a lány eléggé bizonytalan, messze áll tőle a kegyetlenség, ezért már az elején problémákba ütközik, azonban számításait végképp földbe tiporja valaki felbukkanása. A lánynak döntenie kell, vagy megteszi, amit  követelnek, vagy az életével fizet.
Ha van kedvetek nézzetek be: Raised in Hell

És hát akkor, elérkeztünk a legvégére. Könnyes szemmel, de ugyanakkor boldogan mondhatom:

A blog befejezve

2014. január 14., kedd

Epilógus

Sziasztok!
Hát...ide is elérkeztünk.Mint azt már vagy ezerszer említettem, még mindig nem fogtam fel, hogy be kell fejeznem a blogot, de ezt inkább nem most tárgyalnám ki, lesz majd rá alkalmam, ugyanis még jövök egy írói utószóval, amiben majd mindent elmondok.Szeretném megköszönni, hogy olvassátok a blogom, elmondhatatlanul sokat jelent nekem, nagyon köszönöm! Örülök, hogy eddig eljuthattam ezzel a történettel,nagyon hálás vagyok.
 
ui.:Raised in Hell-Niall Horan fanfiction

Millió, millió és még annál több ölelés: Anna

Fáradtan kortyoltam bele még forró kávémba, míg csendben, érdeklődve hallgattam Zaynt, ki éppen a menedzsert szidta a porba. Ideges volt és ez heves mozdulatain és lábai ütemes mozgásán is meglátszott és ezen az sem segített, hogy már ötödik kávéját fogyasztotta el. A kórház az esti ürességhez és hátborzongató csendhez képest most igen forgalmas volt kora délután, ápolónők igyekeztek az egyik szobából a másikba, orvosok beszélgettek a hozzátartozókkal vagy éppen betegekkel, gyermekek és felnőttek ücsörögtek a padokon, kik néma csendben, lehajtott fejjel, kik pedig boldogan, vagy éppen megkönnyebülten a jó hírtől. Mi az egyik távolabbi folyosó végén ücsörögtünk kávéink társaságában már vagy fél órája, ugyanis Gemma és Anne nemrég jöttek be Harryhez, így nem szerettünk volna zavarni. Zayn még mindig idegesen magyarázott arról, hogy a menedzser semmibe veszi azt, hogy Harry éppen kórházban van és még az sem biztos, hogy valaha is teljesen rendben jön, kiabál velük és nem érti meg, hogy nem folytatják addig amíg Harry jobban nem lesz. Annyira felhúzta magát, hogy kezdtem attól félni nem csak Harrynek kell majd kórházi ágyon feküdni, így egy idő után megpróbáltam lecsillapítani, ami ahhoz vezetett, hogy nemsokára újra a kávé automata felé igyekeztünk, mert Zayn teljesen kimerült a sok erőlködésben, és mérgelődésben.
 -Lassan lekéne állnod a kávéval - mosolyodtam el halványan, mikor Zayn már szájához is emelte a műanyagpoharat.
 -Kólát nem lehet kapni- rántott vállat,jelezve, hogy koffein nélkül o is  elaludna, akárcsak én.
 -Pedig az orvosság - húztam ki magam büszkén - Legalábbis ha szarul vagy segít.
 -Akkor tényleg jól jönne- mosolyodott el keserűen, miközben letelepedtünk helyünkre.
Pár percig csendben ücsörögtünk, Zayn kávéját iszogatta, majd miután kiürítette tartalmát, nemes egyszerűséggel a kukába hajította a poharat. Direkt nem Harry szobája előtt telepedtünk le, mindkettőnkben volt valami érzés, miszerint nem maradhatunk ott. A legtávolabbi folyosót találtuk meg magunknak és csak a rajongók miatt nem mentünk ki a levegore, kik megtudván, hogy Zayn is a kórházban tartózkodik rögtön idecsődültek, csakhogy találkozhassanak kedvencükkel, vagy valahogy belopózhassanak és megnézhessék mi is történt pontosan Harryvel. Számításaikat 4 biztonsági őr azonban nemes egyszerűséggel a földbe tiporta, mikor is senkinek sem engedtek bejutást a kórházba.
 -Nem azért jöttél be hamar mert szabadnapotok volt, ugye?- fordultam felé, miközben tekintetét kerestem, ám nem találtam-Nincs is szabadnapotok, különben a fiúk is itt lennének.
 -Elegem lett- nézett maga elé makacsul, majd halkan folytatta- Nem éppen most élem a legfényűzőbb időszakom és ez rányomta a bélyeget a viselkedésemre is.
 -Hogy érted?-ültem feljebb a széken, melyről időközben kezdtem lecsúszni, és homlokráncolva meredtem a fiúra.
 -Perrie nem utazott el, csak nem akartam róla beszélni. Fáradt voltam, ideges és nyúzott, o csak segíteni szeretett volna, én barom meg megbántottam - sóhajtott, a szavakat halkan ejtette ki - Csúnyábban, mint azt eltudnád képzelni.
 -Nehezen lehet annál csúnyábban, mint amiket elképzelek- motyogtam halkan, felelevenítve, hogy engem is ért már fájdalom- De ha nem akartad mért nem maradtál ott és kértél bocsánatot ?
 -Nemtudom- sóhajtott keserűen- Valami azt hajtogatta bennem, hogy mennem kell, hogy...
 -Futnod minnél messzebb - fejeztem be helyette, mire kissé furcsállva fordította felém a fejét- Te is mindig ezt teszed nem? Elfutsz és azt várod jobb lesz.
 -Úgy érzem egyszerűbb- túrt bele hajába, majd fáradtan előredőlt, kezeivel térdére támaszkodott.
Kezeimet összekulcsolva ölembe ejtettem, majd kifejezéstelen arccal meredtem magam elé. Zayn sem szólalt meg, gondolataiba merülve bambult előre, a csend halkan szőtte be a folyosót, ám kellemes simogatása mögött félelemmel teli várakozás rejlett. Valahol legbelül mindketten tudtuk, hogy amit teszünk vagy tettünk rossz, hiszen mindketten gyávák vagyunk a magunk módján, talán mindketten rettegünk egy újabb csalódástól, vagy fájdalomtól. Az egyszerűbb út sosem ad megoldást, csak pillanatnyi megkönnyebülést míg azt hihetjük minden megoldódott, ám egyszer a gondok utolérnek és nem lesz már hova futni.
 -Mi bajunk történne, ha egyszer az életben minden szép lenne? - sóhajtottam, megtörve a csendet, mely beszőtte elmém - Tökéletes, mint azt elképzeltem.
 -A tökéletesség unalmas - rántott vállat, majd  kissé felegyenesedve rám pillantott - Abban nincs semmi érdekes, semmi, amiért küzdenünk, vagy változtatnunk kéne.
Pár percig gondolkodva meredtem csokoládébarna szemeibe, melyek kedvesen mosolyogtak rám. Szavai valamiért megfogtak, gondolkodásra késztettek, mely ellen nem tudtam mit tenni. Végül haloványan elmosolyodtam, majd óvatosan belebokszoltam a vállába, csakhogy nem szálljon el magától annyira.
 -Bölcset mondtál Malik - mosolyogtam, mire a fiú szája szegletén egy apró mosollyal hitetlenül megrázta a fejét.
 -Te  tudsz ilyet?- vonogatta kihívóan a szemöldökét, mire halkan felnevettem.
 -Még jó- húztam ki magam, majd egy kis hatásszünet után bele is kezdtem - Egy kis csoki, meg egy rózsa és Perrienek nem lesz gondja.
Zayn pislogás nélkül meredt rám, majd végül hangosan felnevetett. Én is elmosolyodtam, majd megvártam, míg Zayn rendezi vonásait.
 -Komolyan, menj - lökdöstem meg egy kicsit - Neki most nagyobb szüksége van rád, mint nekem.
Zayn mosolyogva pattant fel, majd még mielőtt elindult volna, lehajolva szorosan megölelt. Nevetve szorítottam magamhoz, mire egy puszit nyomott hajamba, majd felegyenesedve elindult. Figyeltem lépteit, ahogy gyorsan elsiet a folyosón, ám hirtelen megtorpant, majd visszafordulva még egy utolsót kiáltott nekem.
 -Köszönöm - intett, majd gyorsan eltűnt a csarnokban.

Az idő lassan telt, minden egyes nappal csak nagyobb lett bennem a kétely és a félelem, de valaki mindig mellettem volt hogy segítsen és fogja a kezem. A napok észrevétlenül suhantak el, a hetek és hónapok összeolvadtak és mire kinyitottam a szeme, már február közepe felé járt.
Kissé megviselten és fáradtan szorongattam Harry kezét, tekintetem arcára meredt, elmélyülten tanulmányoztam vonásait. Minden másodpercben reménykedtem, ám az idő elteltével a remény sugara is lankadt és bármennyire erőlködtem, már nem tudtam felhőtlenül bízni a sorsban. Laposakat pislogtam, szemeim lecsukódni készültek, de még mielőtt ez megtörtént volna mindig felébresztettem magam. Kint már rég sötét volt, a kórház és a város is néma csendben pihent, mégis valami nem hagyott nyugodni. Komótosan nyúltam az ágy melletti kisszekrényhez kólámért, melyet Gemma hozott, hogy bírjam az estét. Két kortynál több valahogy nem ment le torkomon, a szénsav mégis kicsi életet lehelt elgémberedett tagjaimba. Tekintetem körbejárt a kis kórtermen, mely már koránt sem volt olyan visszataszító és rideg, mint az elején, köszönhetően Luxnak, aki minden nap rajzolt valamit Harrynek. A falat most már szép rajzok és festmények tarkítottak, melyek Harryt, virágokat, autókat, lovakat, nyuszikat ábrázoltak, vagy éppenséggel csak pár ecsetvonást, kört, szívecskét. Harry feje fölött egy óriás rajzlap kapott helyet, mely a családot ábrázolta, azonban e kép elkészítésében már én és Gemma is segítettünk Luxnak. Mindenki ott volt, középen Harry, körülötte Anne, Des, Gemma, anya, a fiúk, Lou, Tom, Lux és legnagyobb meglepetésemre én is. Luxal együtt tettük fel a képet, akkor láthattam először mennyire is szereti Harryt. Segítségemmel befészkelte magát a fiú mellé, majd rögtön fecsegni kezdett az oviról, a babáiról, a barátairól. Gyermeki szeretettel és őszinteséggel szorongatta a fiú karját, volt már akkora,hogy felfogja mi folyik körülötte így is történhetett meg, hogy egyáltalán nem állt szándékában hazamenni mikor Lou megpróbálta leemelni Harry mellől. Először csak hangosan ellenkezett, majd mikor Lou már cselekedett is, rögtön sikítozni és rúgkapálni kezdett azzal az érvel, hogy ő ugyan biztosan nem hagyja magára Harryt. Fájó szívvel néztem, ahogy könnyes szemmel még utoljára odabújik a fiúhoz, majd megölelve engem is, lassan kénytelen távozni a szobából.
Kissé szomorúan sóhajtottam fel, majd fejem mellkasára hajtottam. Szemeim lecsukódtak, ám nem hagytam, hogy elaludjak, görcsösen erőltettem ébrenlétem, úgy éreztem nem szabad az álmokba menekülnöm.Csak Harry egyenletes szuszogása és a gépek csipogása hatolt át a csend vékony hálóján, a folyosóról néha halk léptek hallatszottak.
 -Mindig is utáltam, ha beszélek és nem válaszolnak - motyogtam mellkasába - És tessék, 3 hónapja semmi mást nem csinálok csak magamban beszélek. Remélem hallasz, mert ez kezd kiborítani.

Ülő helyzetbe tornáztam magam, majd reménykedve pillantottam a fiú ajkaira, ám azok nem nyíltak válaszra. Csalódottan haraptam be számat, megelőzve, hogy a már régóta fojtogató gombóc ne távozzon sírás formájában szemeimből. Azonban erőm kevésnek bizonyult, ajkaim remegve nyíltak szét, szemeimből kicsordultak az első jelei fájdalmamnak. Erősen, szinte már görcsösen markolásztam Harry kézfejét, nem törődve azzal, hogy ujjai kezdtek elfehéredni. Könnyeim csendben folytak le arcomon, szemeim égtek a fáradságtól. Halk, szinte észrevétlen sírásom hirtelen felerősödött a csendben, testem lassan rázkódott, kezeim remegése Harryre is áttért. Nem figyeltem másra, csakis arra, hogy némiképp rendbe hozzam magam, ezért sem tűnhetett fel, hogy Harry kezei elfehéredtek, majd kissé lilulni kezdtek. Szemeimet lehunytam, erősen koncentráltam mire végre csitultak könnyeim, nedves arcbőröm lassan megnyugodott. Először észre sem vettem, a hang nem jutott el tudatomig, nem foglalkoztam fele. Aztán viszont már egyre erősebben szólt, tisztán éreztem, hogy Harry teste megremeg. Szemeim kipattantak, légzésem pár pillanatra elakadt, mintha nevemet próbálta volna kinyögni.
Lau.
Lauren.
Szemeim kikerekedtek, szívverésem tízszeresére gyorsult, azonban még vártam. Az idegőrlő másodpercek hirtelen óráknak tűntek, azonban Harry ajkai nem mozdultak, teste merev mozdulatlanságba fordult.
  -Csak képzelődtem, késő van - ráztam meg a fejem reményt vesztve, csalódottan hajtottam fejem mellkasának.
 -Lau...Lauren.

A hang halkan szólalt meg, akadozott és remegett mégis tisztán kivehető volt. Fejem hirtelen kaptam fel, sokkos állapotomban olyan erősen szorítottam meg kezét, hogy látni véltem, amint arca grimaszba vált, ám hirtelen mindent elfelejtettem. A nevemet mondta, tisztán hallottam.
  -Harry?- nyögtem remegő hangon- Uramisten! Uramisten! Hívom az orvost ne aggódj, minden rendben lesz. Itt vagyok veled.
Kapkodva, észtvesztve nyomtam meg a gombot, tekintetemmel egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a fiút. Lauren...Lauren. Hangja behálózta elmém, szemeimből kicsordultak a könnyek, ám most nem erőlködtem azzal, hogy letöröljem. Hónapok óta először nem fájdalmamban sírtam.
 -Mi történt?- lépett be a nővér a szobába, ám nem kellett választ adjak, ő is hallotta amit én - Azonnal hívom az orvost és értesítem a családot.
A nő arcán boldog, ugyanakkor meglepett mosollyal viharzott el, míg én euforikus állapotban, arcomon hatalmas mosollyal fordultam vissza Harryhez. Erősen szorongattam kezét, szemeim homályos fátylán át izgatottan figyeltem arcát, látni véltem, ahogy szemei kissé megremegnek.
  -Lauren..a - hangja rekedtes volt, halkan préselte ki a szavakat.
  -Minden rendben, itt vagyok- nevettem fel halkan hirtelen elöntött boldogságomban.

Harry ujjai, mintha megmozdultak volna, ám ezt nem tudtam biztosra venni, így hát hitetlenül, ugyanakkor kimonhatatlan boldogsággal vártam.
Aztán.
Aztán Harry szemei megremegtek és olyan történt amit rég nem hittem volna. Sikerült neki az, ami sokaknak nem. Bebizonyította, hogy igazam volt, bebizonyította, hogy nem hiába hitt benne mindenki, hogy olyan erős mint azt gondoltam. Szemei felnyíltak, mire boldogságomban halkan felsikítottam. Könnyeim szabad utat nyerve folytak végig arcomon, hatalmas mosolyom semmi sem tudta volna levarázsolni arcomról.
 -Lauren...-nyögte , tekintete zavaros és értetlen volt, mégis mintha elmosolyodott volna - A kezem..Lauren.
Hirtelen felvilágosodástól elnevettem magam, majd gyorsan elengedtem hamuszürkévé szorított kézfejét. Izgatottan, hitetlenül meredtem rá, nem tudtam egy helyben maradni, ugrálni és őrjöngeni szerettem volna.
 -Emlékszel rám?- suttogtam halkan, ám olyan szélesen mosolyogtam, mint még soha.
Harry kissé habozott, mire pár másodpercig félelem lett úrrá rajtam, majd haloványan elmosolyodott.

-Igen.

2 évvel később

 -Ott volt egy- mutatott az égre, arcán gyermeki mosoly terült el.
Tekintetemmel követtem ujját, bár tudtam felesleges, a hullócsillag úgysem várja meg míg észreveszem,de azért jó volt hinni hogy esetleg én is megpillanthatom. Az ég tiszta volt, a hold méltóságteljesen őrködött a város felett, a csillagok fényesen ragyogva csillantak meg Harry szemében. Kellemes nyári szellő fújt át vékony pulóveremen,hosszú, hullámos hajam szemembe söpörte, mire Harry halkan felnevetett. Mosolyogva pillantottam rá miközben löktem egyet a hintaágyon, melyről már sötétedés óta lestük a csillagokat. A fiú szorosan tartott karjaiban, én pedig élveztem közelségét. Fejem mellkasára döntve fürkésztem tovább az eget, kihasználtam minden percet míg karjaiban lehetek. Sokáig tartott ugyan, de Harrynek sikerült rávennie hogy összeköltözzünk, mely ellen először ellenkeztem, majd végül beadtam a derekam, azonban csak egy feltétellel. Nem akartam sem puccos villát, sem akkora házat, hogy keresnem kelljen hol is van a fiú, így történt, hogy választásunk egy kisebb kertes házra esett London külvárosában. Sokszor voltak gondjaink az együtt éléssel kapcsolatban, mégha régen egy házban éltünk is, ugyanis sokszor már nem volt sem türelmem sem lelkierőm összeszedni a szétdobált ruháit, cipőit, melyeket rendszerint ott hagyott, ahol levette. Néha már komolyan megfontoltam, hogy megverem, ám ilyenkor mindig nekem esett, ott puszilt ahol csak ért és addig el sem engedett, míg meg nem enyhültem. Azonban egy valamit azóta sem értettem.
 -Kérdezhetek valamit?- fordítottam fejem felé, mire rám pillantva elmosolyodott.
 -Persze - ölelt szorosan, mintha sosem akart volna elengedni.
 -Mért én?-tanulmányoztam értetlenül vonásait, sosem mondta mért is szeret- Annyi mindenkit megkaphattál volna.
 -Tényleg érdekel?- nevetett fel, mire csak egy bólintással adtam tudtára eltökéltségem- Imádtam, hogy utáltál! Megszoktam már, hogy engem aztán senki sem utasít vissza, erre te rendesen kikészítettél. Mellesleg vicces volt nézni, mikor mindenen kiakadtál és megpróbáltál megbántani. Megjegyzem ügyesen csináltad - mosolygott elégedetten, mire csak idétlenül belevertem vállába - Szeretem, hogy óriási szíved van, hogy bárki számíthat rád, mert sosem adod fel. Kitartasz mások mellett, mégha azok akkora seggfejek is, mint én.
Számra boldog mosoly húzódott, akaratom ellenére egy kósza könnycsepp szántotta végig bőröm. Szó nélkül vetettem magam karjaiba, arcom mellkasába fúrva hagytam, hogy könnyeim szabad utat nyerve, halkan lefollyanak arcomon. Harry nem sokszor mondta el mit érez, talán csak félt attól mit válaszolnék rá, ennek ellenére mégis mindig éreztette mennyit jelentek neki. Mindketten hibáztunk, nagyobbat is, mint azt hittük volna, mégis kitartottunk. Úgy gondolom ennek így kellett történnie. Ha nincs a baleset talán sosem jövök rá, hogy ő az, aki nélkül az életem üres, akkor talán most nem ülnénk itt.
 -Szeretlek te hülye - nevettem fel, miközben felemelve fejem közelebb húzódtam hozzá.
 -Szeretlek - motyogta fülembe.
Ezt pedig semmi sem tudja megakadályozni. Sem titkolózás ,sem egy hazugság, sem a sajtó, sem a féltékeny rajongók. A sok fájdalom és próbatétel egy életre összekovácsolt minket, mindketten csalódtunk már annyit, hogy tudjuk nem szabad lemondanunk egymásról. Kitartunk, mégha ez sokszor okoz bonyodalmat, könnyeket vagy álmatlan éjszakákat.
Mert szeretem.
Mert szeret.

VÉGE

2013. december 31., kedd

40.~A legrosszabb dolog az életemben~

Sziasztok!
Hát, elérkeztünk az utolsó részhez ! Igazából én még el sem hiszem ez az utolsó rész, utána még egy epilógus, majd egy írói utószó, és vége. Hiányozni fog ez a blog, de ezt inkább nem most részletezném. Köszönöm, az egyre növekvő megtekintéseket, nagyon sokat jelentenek nekem!
Millió és még annál is több ölelés:Anna




Halk pusmogás repített vissza az álmok világából, bőröm nemsokára egy puha érintést érzékelt. Ahogy szemeim lassan felnyitódtak Harry testét pillantottam meg, amint mély mozdulatlanságba fekszik mellettem. Hunyorogva néztem körbe, mire anya szomorú mosolyával találtam szembe magam. Az ápolónő biztató bólintással távozott a teremből, míg anya levetkőzve kabátját a fogasra akasztotta.

-Jó reggelt - köszönt halkan, miközben egy  széket húzva az ágy mellé letelepedett rá.

-Szia anya - mosolyodtam el haloványan, majd óvatosan lekászálódtam a kórházi ágyról.

Elgémberedett tagjaim nagyokat ropogtak, miközben kinyújtóztattam őket, majd kómás fejjel az ablakhoz sétáltam. A függöny még el volt húzva, ám kintről hangos beszélgetések, és kutyaugatások tompa zaja szűrődött be. Ahogy kilestem a résen, meglepődve vettem észre, hogy a várost vékony hótakaró lepi, mely szokatlan volt november vége felé. A közeli park már megtelt boldogan ugrándozó kisgyermekektől, akik hógolyózva, fogócskázva nevetgéltek. Némely ház kertjéből már egy egy kisebb, nem túl szép hóember nézett vissza rám volt, amit éppen ezekben a percekben építettek. A városi nyüzsgés azonban egyáltalán nem hatott ki a kórház csupasz falaira, ahol is sok sírdogáló, gyászoló ember töltötte mindennapjait. Én már szinte családtagnak számítottam, anya még azt is megengedte, mivel jól megy a suli, hogy amíg Harry jobban nem lesz innen pótoljam a dolgokat így nem kellett bejárnom. Viszont anya nem tudta és nem is tudhatta, hogy én nem testvériségből tengetem itt a napjaimat. Ő nem tudott rólunk semmit.

-Az orvos szerint javult az állapota - szólalt meg váratlanul, mire megfordulva nekitámaszkodtam a párkánynak, hogy ráláthassak.

-Az mit jelent pontosan? - kérdeztem reménykedve, ám anya csak csendben megrázta a fejét.

-Nem fog felébredni rögtön, de van esély rá - nézett rám, próbált erősnek tűnni.

-Fel fog ébredni!- nyomatékosítottam meg mondatom, mire anya halványan elmosolyodott.

-Persze- bólintott, majd egyik kezével végigsimított Harry homlokán.

Elmélyülten néztem a mozdulatot, melyben minden szeretet és törődés benne volt. Tudtam, hogy nem vagyok őszinte hozzá és Harry sem volt. Nem mondtunk sem neki, sem Desnek sem Annenek semmit a kettőnk kapcsolatáról, mely ugyan akkor praktikus volt, most mégis rossz. Mert senki sem tudja mért gubbasztok mellette éjjeleket, mért nem megyek sosem haza most már aludni sem.

-Te nem ismered - ráztam a fejem, jelezve, hogy nem értheti amit mondok.

-Már hogyne ismerném - kapta felém a tekintetét értetlenül.

-Nem úgy, mint én -néztem rá jelentőség teljesen megfeledkezve kivel is beszélek pontosan - Talán én vagyok az első olyan lány, akinek megengedte, hogy megismerje. Tudom mitől fél, miket szeret és miket nem. Ismerem azt az oldalát is, amit a legtöbben nem, tudom, hogy ő nem az a fiú, akit az újságokban bemocskolnak! Tudom, hogy követett el hibákat, és azt is, hogy megbánta őket. Mindig is küzdött, és most is küzdeni fog! 

Anya figyelmesen hallgatott, nem szólt közbe hagyta hagy mondjam el azt ami már rég nyomta a szívem. Halovány mosolya sok mindent elárult, mégis tudtam, hogy még mindig nem érti. Szemei megcsillantak a fényben, tudtam, hogy küzd a könnyek ellen.

-Sosem hittem volna, hogy ti ilyen jóban lesztek - mosolygott, miközben kezével láttam, ahogyan Harryét simogatja - Jó látni, hogy a kezdeti ellenszenv ellenére ilyen jó testvérek lettetek.

Szemeim rebegése talán elárulhatta volna, hogy kezd elfogyni a türelmem, mégis nyugalmat erőltettem magamra. Azonban nem tudtam, hogy mondhatnám el neki a nyilvánvalót, mert tudtam, hogy most már nem táncolhatok vissza. Ajkaimat harapdálva meredtem magam elé, majd végül összegyűjtöttem minden erőm és belevágtam.

-Tudod, én sosem tekintettem úgy Harryre, mint a testvéremre - motyogtam, majd látva mosolygását megráztam a fejem - Sem, mint egy barátra.

-Akkor?- ráncolta a homlokát, miközben felállva közelebb sétált hozzám.

-Szeretem Harryt - mondtam ki egyszerűen - És azt hiszem ő is szeretett.

Anya megrökönyödve cövekelt le előttem, homlokát ráncolva jártatta tekintetét köztem és a fiú között. Kissé zavartan, ugyanakkor megkönnyebbülten ácsorogtam, vártam reakcióját. A szobára kínos csend telepedett, csak a gépek egyenletes pittyegései hatoltak át a némaság falán. Anya elgondolkodva méregetett, majd hirtelen felkapott fejéből és szemei csillogásából tudtam, hogy összeállt neki a kép.

-Akkor ezért? - emelte rám kérdően tekintetét - Ezért akartál annyira elköltözni?

-Lényegében - sóhajtottam- Tudod túlságosan fájt ahhoz, hogy bármikor láthassam.

Anya még mindig gondolkodva meredt rám, ám reakciója, miszerint nem kezdett el kiabálni és nem is szidott le meglepett. Ehelyett csak mosolyogva a fogashoz sétált, majd leakasztva kabátunkat, felém nyújtotta enyémet.

-Mit szólnál, ha innánk egy kávét valahol? - kapta magára pulóverét, mire csak elmosolyodva bólintottam.


2 hónap telt el. Nélküle telt a karácsony, a szilveszter. Az állapotáról nem sok hírt kaptunk, csak annyit, amennyit már úgy is tudtunk. Közben én egyre kialvatlanabb lettem, a nappalaimat pótolással töltöttem, 2 hétre vissza is kellett utaznom, mert anya már nem engedte, hogy ennyi halasztásom legyen. Éjszaka viszont Harry kezét szorongatom, sokszor van, hogy 1 óránál többet nem is alszom. Mellette akarok lenni minden percben, hogy tudja, hogy rám számíthat. Belül azonban félek. Félek, hogy talán nem szeret már, vagy fel sem ismer. Hogy nem úgy fogad, ahogy azt elterveztem és ez a kettős érzés egy idő után rátelepedett a közérzetemre is.
Kómásan csoszogtam fel a kórház csúszós lépcsőin, már bele sem mertem nézni a tükörbe. Hajam kócosan meredezett össze vissza és csak mert kontyba fogtam nem volt olyan feltűnő. Arcom már rég nem látott sminket, ám ezt annyira nem is bántam. Pólóimat már egy ideje Harry ruhatárából válogattam, amik természetesen nagyok voltak, engem mégis boldogsággal töltött el illata. Minden nap, mikor beléptem a terembe reménykedtem, hinni akartam, hogy felébred. Sokszor játszottam el a gondolattal, hogy mi lesz akkor, legalább addig is boldog voltam. Ahogy letelepedtem az ágy mellé szokás szerint reménykedve végignéztem rajta, hátha megmozdul, vagy jelet ad, hogy itt van. Ám a néma mozdulatlansága csak még jobban elkeserített, így hát próbáltam jó emlékeket felidézni.

-Remélem, ha felébredsz, azért nem fogsz halálra rémülni tőlem - nevettem fel, végignézve fekete pólóján, melyet most minden bűntudat nélkül sajátítottam ki- Vicces, úgy emlékszem pont ez volt rajtad, mikor először láttalak. Elismerem rajtad jobban állt2, csakhogy nőjön az egód.

Mosolyogva szívtam be illatát, majd feljebb csúsztam a széken, mely elég kényelmetlen volt sok órás ücsörgésre. Az orvos már párszor leszidott, ám ennek ellenére most is lerúgtam csizmám, és befeküdtem mellé. Karjaiba bújva hunytam le szemeimet, élveztem közelségének minden jelét. Mellkasa egyenletesen emelkedett fel le, én pedig megbabonázva figyeltem minden mozdulatát.

-Te vagy a legrosszabb dolog az életemben - mosolyogtam karját szorongatva - Ha te nem vagy, most nem kellene melletted gubbasztanom, nem lennék szomorú, akkor nem is veszekedtünk volna , nem kellett volna csalódnom. Akkor az életem is tökéleletes lenne, nem?

Keserű mosollyal az arcomon meredtem ki az ablakon, a csillagos eget sötét felhők takarták. A csupasz falakon az esti fények jártak vad táncot, furcsa, misztikus hatást keltve. 
Akkor az életem is tökéletes lenne. Mindig is ezt akartam, mióta apa elhagyott. Azóta mindig mindenben a tökéletesre törekedtem, megakartam felelni neki, és magamnak is. Egészen Harry felbukkanásáig ezt akartam, tökéletességet. Viszont, amint megpillantottam göndör fürtjeit, pimasz mosolyát, minden felborult. Azt hittem ez rossz, mert csak veszekszünk és bántjuk egymást. Belegondolva azonban ő volt aki végre izgalmat és változást hozott az életemben.

-Tökéletes - suttogtam lehunyt szemmel - Talán túlságosan megakartam felelni, csak is azt néztem mit ronthattam el, hogy apa elment, hogy változtassak rajta. Te pedig feltúrtad az egész életem! Megbántottál, folyton fájdalmat okoztál, sokszor végre beengedtél magadhoz, majd megint eltaszítottál.

Pár percig újra csend telepedett ránk és ahogy halk szuszogását hallgattam sok mindenre rájöttem. Világ életemben féltem. Féltem a fájdalomtól, a csalódástól, attól, hogy valakit megszeressek, mert az úgy is elhagy. És pontosan ez történt. Megszerettem Harryt, de ő fájdalmat okozott, becsapott én pedig nagyobbat csalódtam, mint hittem.

-Mégis, te tanítottál meg élni - kulcsoltam össze ujjainkat - Melletted megtanultam szeretni.

Fejem mellkasának döntve hagytam, hogy elálmosodjak. Tudtam, hogy az álmok majd megnyugtatnak, elfelejtetik velem a valóságot. Pár órára elfelejtek minden rosszat, minden gondot. Pár órára az életem rendesen megy tovább, úgy, mintha a baleset meg sem történt volna. Pár órára végre boldog lehetek Harry mellett.


-Lauren - simogatta valaki finoman karom- Lauren!

Szemeim lassan nyíltak fel, kellett pár perc, míg hozzászoktam az ablakon beáradó világossághoz. Lustán pislogva fordultam oldalamra, mire Zaynt pillantottam meg, amint mosolyogva álldogál mellettem.

-Az orvos mérges lesz - nézett rám megjátszott szigorral.

-Ugyan - legyintettem, majd kezem nyújtva hagytam, hogy lesegítsen - Hogy, hogy itt vagy?

-Hát míg Harry jól nem lesz szünetelünk, úgyhogy mivel Perrie elutazott bejöttem korán - húzott az ágyhoz még egy széket - A többiek is jönnek majd.

Mosolyogva bólintottam, mire a fiú helyet foglalt a széken. Végignézve rajta kissé elkeseredetten vettem észre, hogy ránézésre nem lehet rajta megállapítani, hogy éppen a legrosszabb hónapjait éli. Egy fekete mintás pólót viselt, szakadt fekete farmerrel és bakanccsal. Haja, mint mindig tökéletesen be volt lőve, csakis borostás arca, és fáradtan csillogó szemei árulkodtak hogyléte felől. Ahogy így végigtanulmányoztam kissé elszégyelltem magam, így rögtön a tükörhöz siettem, ám a látvány engem is megdöbbentett. Kócos hajam, mivel kontyban hagyva aludtam össze vissza meredezett, arcom sápadt volt és beesett, szemeim alatt nagy karikák jelezték kialvatlanságom. Ijedten rohantam a mosdóhoz, majd megengedve a vizet sietősen próbáltam elviselhetővé hozni kinézetem, Zayn nevetve figyelte elkeseredésem, miközben felállva hozzám sétált.

-Hagyjad - fogta meg kezem, majd felhúzott a csaptól - Jól nézel ki.

-Legalább te ne hazudj - róttam meg, mire csak elmosolyodott.

-Harry pedig így szeret a legjobban - rántott vállat lazán.

-Honnan veszed? - ráncoltam a homlokom.

-Szerinted mit kellett nekünk hallgatni egész álló nap, míg nem volt veled - nevetett, mire elmosolyodva lehajtottam a fejem.

-Szeret? - kérdeztem halkan, félő volt meg sem hallja.

-Szeret!

2013. december 22., vasárnap

39.~Egy történet vége~

Sziasztok !
Hát el sem hiszem, de elérkeztünk az utolsó előtti részhez ! Igazán még fel sem fogtam , hogy mindjárt vége, én úgy vagyok vele, hogy írom, ameddig akarom, csak sajnos ez nem így van. Ugye a blog 40 részes lesz, és utána jön még egy amolyan ,,írói utószó'' is, amiben majd mindent leírok.

u.i.:Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hozom a részeket , nem fogok magyarázkodni, egyszerűen nincs időm, de próbálom hozni még ezt a pár részt időn belül !
Millió és millió nagy ölelés: Anna


Gyorsan szaladtam a kihalt utcán , úgy éreztem menekülnöm kell. Menekülnöm a fájdalom elől, a problémák elől, a döntés elől. Mert féltem az igazságtól, gyáván jobbnak láttam elmenni. Mindig ezt csinálom , tudom, de most ez tűnt a legjobb megoldásnak. Azt, hogy merre megyek már rég nem figyeltem, olykor kicsit megálltam, szétnéztem, vagy csak lassítottam, néha viszont futottam tovább. A környék errefelé kihalt volt, hozzászoktam már a Londoni nyüzsgéshez, így meglepett a környék csendje. Az utakon sötétség honolt, melyet csak a lámpát haloványan derengő fénye tört meg olykor. Hajnali 4 fele járt , ilyenkor még a kutyák sem vették rá a fáradságot, hogy netalán megugassanak. Mikor már úgy éreztem elég messze jutottam , habozás nélkül lassítottam le, majd szétnéztem a kisebb téren, ahova keveredtem. Fák sokasága hajladozott a hűvös szélben , a kikövezett utakat padok díszítették. A tér közepén egy szobor foglalt helyet, furcsállva néztem egyenletes felületét, nem tudtam rájönni ki, vagy mi lehet. Nem volt díszes, sem kicsicsázott, egyszerű volt, talán túlságosan is. Nem messze egy játszóteret véltem felfedezni , így hát lassú léptekkel indultam meg felé. Csend vett körül, mely kezdte félelemmel eltölteni a szívem. A magány olyan erővel uralkodott el rajtam, hogy azt hittem nem tudok többé mozdulni. Dermedten álldogáltam a játszótér kellős közepén , úgy éreztem az épületek körülvesznek, fölém magasodva mintha gúnyos kacajjal nyugtázták volna, hogy félek. Térdeim megremegtek , mintha kést szúrtak volna vádlimba . Halkan zuhantam a földre , ám ahelyett ,hogy hangos zokogásba törtem volna ki , csak meredtem a földre. Arcom száraz maradt , ám szívem furcsa ütemet diktált. Behunytam szemeimet , nem gondoltam semmire , csakis a nagy feketeségre, mely beszőtte elmém. Ám lassacskán egy alak arcának körvonalai rajzolódtak ki csukott szemeim előtt. Egy arcé, amit bármikor felismertem volna. Nem sokára már tisztán láttam arcának vonásait, barna haját , szemének ragyogását , szája szegletén bujkáló mosolyát. Testem elárasztotta a megkönnyebülés , a magány csillapodni kezdett. És ekkor már tudtam...tudtam kit szeretek igazából..


-Lauren ? - nézett rám nagyokat pislogva Peter.

-Bejöhetek ? - mosolyodtam el, mire a fiú félreállt.

Belépve az ismerős lakásba , furcsa érzés száguldott végig testemen. Nem vetkőztem le, Peter kómás fejjel figyelte minden mozdulatom. Késő volt már egy ilyen látogatáshoz, az óra még  fél 9-et ütött , ám nem tudtam várni. A fiú zavartan túrt bele hajába , majd inkább a nappaliba invitált. Míg ő helyet foglalt a kanapén, én körbesétáltam a helyiségben, majd megálltam az üvegszekrény előtt. Számon halovány mosollyal emeltem le a közös fényképünket , melyet pár hónapra készítettünk. Ahogy végignéztem az arcunkon nagyot sóhajtottam. Feltevésem beigazolódott , tudtam már, hogy jól cselekszem.

-Beszélnünk kell - jelentettem ki, miközben megpördültem a tengelyem körül, hogy szembe legyek a fiúval.

-Erre nem számítottam - tátotta el a száját megjátszott meglepődéssel, azonban szemei szomorúan fürkésztek.

Tekintetem újra a fényképre siklott, mégegyszer áttanulmányoztam, majd nagyot sóhajtva újra felnéztem.

-Megnézted ezt már jól ? - mutattam felé a képet és a kezébe is adtam.

-Minek ? - ráncolta a homlokát, ám azonban átvette a fényképet, és tüzetesen átvizsgálta - Mit nézzek rajta ?

-Az arcunkat - léptem hozzá közelebb.

-Lauren miről beszélsz ? - fogyott el a türelme , értetlenül pásztázta arcom.

-Nézz meg engem - kezdtem bele - Be kell vallanom, nem vagyok rajta túl vidám...

-Most mégegyszer elmondod mért nem szeretsz ? - szakított félbe kissé idegesen , a fényképet a dohányzóasztalra vágta. Kék szemei dühösen méregettek - Ha ezért jöttél, inkább menj is el !

-Nem ezért jöttem ! - emeltem meg egy kicsit a hangom - Hallgass végig ! Nézd meg a te arcod is.

A fiú lassan kifújta a levegőt, majd újra a fénykép után nyúlt. Arcát kezdte tanulmányozni, eltelt egy kis idő, ám továbbra is értetlenül nézett rám.

-És ? - türelmetlenkedett

-Te sem voltál boldog ! - csattantam fel , majd gyorsan rendeztem vonásaimat -Azt állítod szeretsz, de már régen nem .Nem belém vagy szerelmes , hanem abba, hogy valaki viszont szerethet.

Miután szám becsukódott , feszült csend telepedett közénk. Peter döbbenten meredt rám, majd lassan lehajtotta a fejét. Csendesen vártam mit reagál az igazságra, mert ez az volt.

-Tudod én már rég nem tudom mi van - túrt bele hajába, arcán keserű mosoly terült el.

-Csak mondj valamit - néztem rá már már könyörgően - Ezért jöttem ide, bár megmondtad , hogy nem akarsz látni..

-Azt akarod, hogy kimondjam nem ? - nézett rám fájdalmasan.

Nagyot nyeltem , majd óvatosan, szinte alig észrevehetően megráztam a fejem.

-Nem kell kimondani - sütöttem le a szemem.

-Szeretném azt hinni , hogy szerettél - hajtotta le a tekintetét, cipője orrát kezdte tanulmányozni.

-Szörnyű embernek érzem magam - suttogtam - Tönkretettem a barátságunkat, jobbat érdemelsz nálam !

Éreztem, ahogy tekintetem elhomályosodott, egy kósza könnycsepp szántotta végig arcom. Lehet nem ez volt a legjobb kapcsolatom , mégis fáj. Elvesztettem a legjobb barátom és a szerelmem is , de talán ennek így kellett történnie.

-Nem érdemlek jobbat - sóhajtott , majd felállt kezeit farmerja zsebébe süllyesztette - De el kell fogadnom.

-Látjuk még egymást ? - kérdeztem halkan, alig hallhatóan.

-Nem hinném - rázta a fejét , majd fájdalmasan elmosolyodott.

Legszívesebben megint elfutottam volna , de mégsem tettem. Nem tehettem, és tartoztam is neki ennyivel. Indulni akartam, hogy összeszedjem a cuccom , ám ehelyett hirtelen ötlettől vezérelve közelebb léptem hozzá, majd pár másodperc vacilálás után szorosan karjaiba bújtam.

-Köszönöm - suttogtam pólójába - Köszönök mindent !

Lehet, hogy a mi kapcsolatunk nem épp a legszebben végződött, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam vele. Ő volt az a személy , aki jóban, rosszban egyaránt mellettem volt, aki barátom tudott maradni a legnehezebb időkben is, aki nem engedte, hogy depresszióba zuhanjak , és aki visszahozott az életbe. Talán sosem tudom neki meghálálni mindezt, mert már lehetőségem sincs rá. Fáj, elképesztően fáj, de tudom, hogy így helyes. Csendben , és észrevétlenül lopta be magát a szívembe, és most már biztos, hogy életem egyik legmeghatározóbb személye lesz.


Csendben lépkedtem fel a kórház lépcsőin , ügyelve, hogy nehogy elcsússzak a sima, túl sima felületen. Magamhoz híven sikerült párszor megbotlanom a félhomályban, ám sértetlenül felértem. Későre járt, így a folyosók üresek voltak, csak néhány családtag, vagy esetleg nővér járkált errefelé. Benyitva a kórterembe , tekintetem azonnal Harryre siklott , aki ugyanolyan békésen feküdt, mint mikor utoljára voltam nála. Kabátom a fogasra akasztottam, majd egy széket toltam az ágya mellé , melyre le is ültem. Hideg kezét enyéimbe zártam , halovány mosollyal az arcomon néztem végig rajta, és tudtam, hogy jól cselekedtem. Ő az aki bármit csinál megdobogtatja a szívem, aki mindig megnevettet , aki mosolyt csal az arcomra. Ő az, aki megtanított szeretni.

-Hiányzol - suttogtam.

Fejem mellkasára döntöttem , ujjaimmal kezét simogattam. Fáradtnak kellett volna lennem, ám én mégsem éreztem. Arca békés volt és nyugodt, miatta még a kórház kellemetlen szagát is elviseltem. A gép egyenletesen pittyegett , egy idő után hangja kezdett összefolyni. Nem akartam elaludni, mellette akartam lenni minden percben. Fejem lassan felemeltem, majd kényelmes helyzetbe tornáztam magam.

-Mért kellett neked hozzám indulnod ? - sóhajtottam - Tudtam , hogy hülye vagy, de nem hittem, hogy ennyire !

Keservesen simítottam végig arcán , majd közelebb hajoltam és puszit nyomtam homlokára. Hirtelen ötlettől vezérelve lerúgtam csizmám , majd óvatosan bemásztam mellé. Karjaiba bújtam , fejem mellkasán pihentetve figyeltem arcának vonásait, ahogy az esti fények játszottak rajta.

-Emlékszem, mikor először találkoztunk - nevettem fel hirtelen - Bezuhantál a lakásba , majd még te voltál kiakadva, hogy mit keresek apukád házában. Aztán mikor pofátlanul megjegyezted, hogy milyen jól nézek ki bugyiban...nos, akkor dőlt el, hogy utállak .

Az emlékek hatására mosoly kúszott számra. Az élmények újra felelevenedtek előttem , a veszekedések, bántó szavak. Szemeimbe könnyek gyűltek , halkan folytak végig arcomon. Ahogy visszaemlékeztem a sok fájdalmas hétre , rájöttem, hogy már akkor elkezdődött köztünk valami.

-Mért bántottuk folyton egymást ? - kérdeztem halkan, ám választ nem is remélhettem -  Hülye elkényesztett sztár vagy , én meg szörnyeteg...találó.

Szorosan öleltem át derekát , arcom mellkasába fúrtam, mint egy kisgyermek , mikor félelmében az apukájához bújik. Szemeim lassan elnehezedtek , ám sokáig nem hagytam lecsukódni őket. Végül az álom felülkerekedett, szemeim lecsukódtak.

-Szeretlek, te hülye - motyogtam még utoljára, majd végleg az álmokba menekültem.

2013. december 10., kedd

38.~Összeomlás küszöbén~

Sziasztok !
Először is nagyon nagyon sajnálom ! Nem magyarázkodok, mivel tudom, hogy mindenki elvan havazva , suli, tanulás stb...a lényeg, hogy igyekszem hozni a részt minnél hamarabb, csak van, hogy ez nem jön össze ! Remélem ettől még kitartotok mellettem, nagyon sokat jelent, hogy olvassátok !
                                                                                                                                 Millió ölelés:Anna

Keservesen piszkáltam az ebédem, melyet még Niall hozott pár órája, mivel elmondása szerint 'Nem ettem 2 napja egy almán kívül semmit ,és ha így folytatom már nem csak Harry miatt kell majd izgulnia!' Így hát, csendben tanulmányoztam állagát,de egy falat sem ment le a torkomon. Már anya , Des és Anne is rámszólt, de képtelen voltam bármit is enni, úgy éreztem, ha egy falat is lecsúszik torkomon, rögtön vissza is köszön majd, így inkább az asztalra tettem a tálat.

-Lauren, mért látom úgy , hogy még mindig tele van a tányérod ? - huppant le mellém Zayn , megrovóan emelte rám tekintetét.

-Ha kéred megeheted - nyújtottam felé reménykedve az ételt, de megrázta a fejét.

-Enned kell ! - szólt rám.

-De nem megy - makacskodtam, majd az ölembe ejtettem a tányért.

-Ne várd meg míg megetetlek - vette el a villám, mire haloványan elmosolyodtam.

Inkább visszavettem az evőeszközt, majd lassan rászántam magam az étel elfogyasztására. Pár falatig küszködtem, aztán egyre jobban éreztem magam tőle. Igaza volt Niallnek, 2 nap alatt egy almát rágcsáltam csak el, melyet anya erőltetett rám. Szép lassan elfogyott tésztám fele, ám ennél többre már nem voltam képes. Zayn elismerően nyugtázta, hogy sikerült evésre bírnia , karjával térdére támaszkodott, majd előredőlve az ajtót kezdte tanulmányozni, mely mögött talán Harry épp életéért küzdött. Ennek gondolatára éreztem, hogy a levegő megakad torkomban, tüdőm összeszorult, úgy éreztem az ebédem menten visszanéz.

-Minden rendben ? - kérdezte Zayn összeráncolt szemöldökkel.

-Persze - próbáltam lélegezni, erősnek akartam látszani.

Rendeztem vonásaimat , ám remegő végtagjaim mindent elárultak. Harry kedvenc pólója volt rajtam egy Gemmától kölcsönkapott farmerrel, kócos hajam kontyba fogtam fejem tetején, ám így nem tudtam elbújni mögé, pedig sokszor szerettem volna .Anyáék pár órája indultak haza a cuccokért, mivel úgy tűnt egy ideig még itt maradunk. A folyosó csendes volt, csak én és Zayn tartózkodtunk itt, mivel a többiek a büfébe mentek ebédelni. Én itt maradtam, és ebbe nehezen, de mindenki beletörődött. Tudták, hogy úgysem bírnak evésre bírni, így inkább felhozták nekem az ételt , de nem erőltették. Zayn valószínűleg előbb végzett, vagy ő sem tudott enni.

-A rajongók azóta is ostromolják a kórházat ?-kérdeztem, reménykedtem benne, hogy egy kicsit ki tudok menni levegőzni.

-Igen - sóhajtott fáradtan.

Keservesen fordítottam el tekintetem, csizmám orrát kezdtem tanulmányozni.Senki sem volt bőbeszédű mostanában, még Niall is halkan, csak néha néha szólalt meg. A beszélgetések egy-egy szóból álltak, és ebbe mindenki beletörődött. Legtöbbször csendben ücsörögtünk, vártuk, hátha kijön az orvos, és közli, hogy Harrynek kutya baja, csak vicc volt az egész. Ez azonban csak ábránd volt, a szívem legmélyén tudtam, hogy sosem fog bekövetkezni, mégis görcsösen kapaszkodtam az egyetlen megmaradt reményben, miszerint ez csak egy rossz álom. Sokszor csíptem meg magam a napok folyamán, ám egyszer sem ébredtem fel. Az álom tovább folytatódott, nem tudtam menekülni. Belül őrjöngtem, téptem magam , ám kívül kifejezéstelen arcnál nem akartam többet mutatni. Belül már összetörtem, egy roncs voltam, mégis ezt senkinek nem mutattam meg. Ezen már senki sem segíthet, mért terhelném még ezzel is többieket. Valószínűleg ők sem állnak jobban, az én érzéseim eltörpülnek Anne-é és Des-é mellett.

-Úgy tudtam ma már belehet menni hozzá - szólalt meg mellettem Zayn halkan.

-Én is - suttogtam magam elé - Biztos  még vizsgálják !

Zayn csak hümmögött egyet , majd ezután már egyikünk sem szólalt meg. A csönd kellemes volt, nyugtató, mindketten a gondolatainkba merültünk. Lassan a többiek is újra csatlakoztak hozzánk , mindenki feszült csendben várakozott, egy szó sem hagyta el szánkat.


1 hét telt ez azóta , de lényegében semmi sem változott. Minden nap ugyanúgy telik , minden nap ugyanazok az érzések és kételyek kergetnek . A másodpercek csigalassúsággal telnek , minden nap kétszer olyan hosszúnak tűnik. A nap folyamán sokan látogatják Harryt, rokonok, ismerősök , barátok jönnek be hozzá , emellett pedig a fiúk is egész nap, mikor megtehetik vele vannak. Sokszor szoktam hallani Gemma elfojtott hangját, vagy halk zokogását, mikor Harrynél van. Este felé azonban mindenki távozott, csak én maradtam, hogy vigyázzak rá.
Erősen szorongattam kezét , könnyeim már elapadtak, nedves arcbőröm kezdett megnyugodni. Tekintetem a távolba meredt, boldogságért könyörgött. Választ várt , egy apró jelet, melyből rájöhettem volna mit tettem, hogy ezt érdemli. Sokszor kívántam , hogy én feküdhessek a helyében, infúzióra kötve , mert akkor könnyebb lenne. Én nem szenvednék, ő pedig élhetné az életét. Azonban mikor túlságosan is belemerülök az önhibáztatásba, mindig emlékeztetem magam , hogy nem csak az én hibám. Emlékeztetem magam, hogy ne magammal foglalkozzak, hanem Vele.

-Vajon mi járhat a fejedben ? - morfondíroztam halkan, alig hallhatóan - Biztos most is hülyeségek, mint általában...

Halkan nevettem fel, ám nevetésem közel sem volt őszinte. Mosolyom hamar lefagyott, fájdalmasan meredtem sápadt arcára, mely még talán sosem volt ilyen kisimult és nyugodt. Éreztem, ahogy egy újabb könnycsepp szántja végig arcom. Megszorítottam kezét, majd fejem lehajtva ajkamba harapva akadályoztam meg, hogy hangos zokogásba törjek ki. A könnyek csendesen, szinte észrevétlenül hagyták el szemeimet.

-Akkora egy balfék vagy ! - fakadtam ki elfojtott halkan , kezemmel eltűrtem rakoncátlan tincsét , mely szemébe lógott. Ahogy csendesen figyeltem arcát, halovány mosoly kúszott arcomra -Hiányzol...nagyon!

Óvatosan közelebb hajoltam hozzá, majd halkan puszit nyomtam homlokára. Felálltam, majd az ablakhoz sétáltam és elhúztam a függönyt. Kint sötét volt , csak az utcai lámpa fénye szűrődött be a kis ablakon. Szívesen kinyitottam volna, hogy kiűzzem a kórház büdös szagát, ám az orvos szerint jobb ha nem fázik most meg . Csípőmmel nekitámaszkodtam a párkánynak, fejem a falnak döntve figyeltem az utca csöndjét, melyet kintről a kutyák ugatása szakított néha meg. A gép egyenletes ütemben csipogott mellettem , egy idő után kezdett minden összefolyni számomra.
Nagyon régóta voltam Holmes Chapelben, csak egyszer mentem haza, mert úgy éreztem tartozom annyival Peternek, hogy személyesen elmondok neki mindent. Még most is visszacsengenek kemény szavai, melyeket fejemhez vágott, ám döntésem képtelen vagyok meghozni...

Idegesen pattantam ki a taxiból, mely miután kifizettem rögtön el is hajtott. Azonban én csak egy helyben álltam, lábaim nem engedelmeskedtek parancsomra. Féltem ettől az egésztől, de tudtam, hogy előbb utóbb úgyis beszélnünk kell, csak reméltem, hogy utóbb , mint előbb. Csizmám kopogása viszhangot vert a lépcsőházban, mikor végre felértem a 2.-ra. Az ajtó előtt mély levegőt vettem, eltartott pár percig míg végre összeszedtem magam, akkor viszont bekopogtam. Pár perc eltelt, majd nyílt az ajtó és Peter jelent meg előttem. Meglepetten nézett végig rajtam, valószínűleg nem számított arra ,hogy egyhamar meglátogatom. Talán ő már tudta...

-Szia - mosolyodtam el alig észrevehetően.

-Gyere  - állt félre, hogy betudjak menni.

Lehámoztam kabátom, majd levettem cipőm. Táskám a szekrényre helyeztem, majd zavartan a fiúhoz fordultam, aki csendesen figyelte minden mozdulatom. Nem úgy tűnt, mintha dühös lenne, amiért szinte szó nélkül mentem el 1 hétre, arca nyugodtságról árulkodott, mégis a feszültség köztünk elárulta, hogy közel sem annyira békés, mint tűnik.

-Van pizza , nem eszel ? - indult meg a konyhába.

-Nem vagyok most éhes - ráztam a fejem - Beszélnünk kell .

Peter visszanézett rám , majd pár perc kínos csend után sóhajtva bólintott. Követtem őt a nappaliba, ahol letelepedett a kanapéra, azonban én állva maradtam. Furdalt a lelkiismeret, melyet valószínűleg már észrevett, mert várakozóan pillantott rám .Ajkaimat harapdálva meredtem magam elé, fogalmam sem volt hol kezdjem, azt sem tudtam mit kéne mondanom. Valahogy mégis rászántam magam és belekezdtem.

-Talán kezdem az elején - túrtam bele idegesen hajamba , majd kifújtam a benntartott levegőt - Te ismered Harryt, mivel úgymond a testvérem...régen meséltem neked róla. Viszont arról sosem beszéltem ki miatt voltam letörve mikor ideköltöztem, azt sem mondtam soha, mért jöttem el otthonról..

-Mire célzol ? - vonta össze szemöldökét.

Idegesen babráltam pulcsim ujjával, nem akartam kimondani, mégis ki kellett. Peter várakozóan nézett rám, most még türelmes volt, de ismertem annyira , hogy tudjam ez nem fog sokáig tartani, így úgy gondoltam jobb nem kertelni .

-Arra, hogy együtt voltam Harryvel... - fújtam ki a levegőt, majd ajkaimba harapva vártam.

Peter döbbenten meredt rám, majd hitetlenül felnevetett. Arcom eltorzult, nem értettem mért nevet. Zavarodottan fürkésztem arcát, ám semmit sem bírtam róla leolvasni.

-Lauren , ezért nem foglak megenni ! - kényelmesedett el ültében, részéről vége volt a vitának.

-Nem végeztem ! - hívtam fel rá a figyelmét, mire fáradtan felém fordult, és újra rám koncentrált - Mióta Harry balesetet szenvedett sok minden megváltozott...nem akartam hazajönni, és nem is hívtalak mert féltem. Nekem...nekem most idő kell !

 Peter arca lefagyott, először felült a kanapén, hitetlenül meredt rám. Arcát kezeibe temette, majd végül hatalmas sóhaj kíséretében újra rám nézett.

-Ha annyiszor 2 fontom lenne , ahányszor tudtam... - mosolyodott el keserűen, zavartan túrt bele .hajába

-Mit ? - nyeltem nagyot.

-Hogy azóta sem zártad le - emelte meg hangját, majd felállt a kanapéról - Ne nézz hülyének , pontosan tudom mit érzel, és mit nem.

Arcomra kiült a fájdalom, fejem lehajtottam, nem mertem a szemébe nézni. Nehezen ismertem el, hogy igaza van, annak ellenére is, hogy tisztában voltam vele...nem tudom lezárni.

-Akkor ? - kérdeztem halkan , majd rászántam magam, hogy végre szemébe nézzek.

-Akkor- nevetett fel kínjában, majd lecövekelt a kanapé előtt - Döntsd el ! Gyere vissza, ha igen, ha még akarod folytatni azt ami kettőnk között van. Máskülönben nem akarlak látni !

Üveges tekintettel meredtem magam elé, már rég nem érdekelt mi folyik az utcákon. Gondolatok cikáztam elmémben , tudtam, hogy döntést kell hoznom. Mégis képtelen voltam bármit is lépni. Fájt beismerni, hogy tévedtem, viszont nem akartam elveszíteni Petert. Ő húzott ki a göndörből, ő állított talpra, és emellett a legjobb barátom maradt. És pont ez fáj a legjobban...hogy a szerelme mellett a legjobb barátom is elveszítem !
Ellöktem magam a párkánytól, majd visszacsoszogtam az ágyhoz. A széket magam alá húzva újra kezeim közé szorítottam Harryét , majd figyelmesen végignéztem rajta, majd az őt tartó gépeken. Tudtam, hogy ő semmit sem érzékel abból ami körülötte történik, csak remélni tudtam,hogy nem magamban beszélek, és hallja amit mondok.

-Félek - suttogtam miközben megszorítottam kezét - Túl sok embert veszítettem már el ...de tudom, hogy téged nem foglak ! Itt leszek , csak kérlek légy erős ! Nem adhatod fel , érted !

Hangom elcsuklott , sírva hajtottam fejem mellkasára. Könnyeim eláztatták puha takaróját , melynek tudom, hogy a nővér nem fog örülni. Arcom forró volt, fejem sajgott, az engem tépő démonok pedig nem hagytak nyugodni. Mégis pont ez a sok felhő, mely fejem fölé tornyosult hozott álmot szemeimre.

Szemeim csak úgy felnyíltak, úgy éreztem, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtam volna , pedig tudtam , hogy ez nem így volt. Fáradtan nyújtóztam egyet , elgémberedett tagjaim nagyokat roppantak. Megmasszíroztam elaludt nyakam , majd felálltam, hogy megigazítsam Harry takaróját. A virágok, melyek éjjeliszekrényén pihentek lekókadtak , a vizük elfogyott, így feladatomnak éreztem ezt is rendbe tenni. Az elszáradt virágokat kidobáltam , majd új vizet engedtem a vázába. Sokáig helyezgettem a megmaradt virágokat, azt akartam, hogy tökéletesen nézzenek ki , pedig legbelül tudtam, hogy csak az időt akarom húzni. Nem akartam elmenni, pedig tudtam, hogy most sem szabadna itt lennem. A vegyszerek és a kórház szaga elviselhetetlenné fokozódott a sok bezárt nap után, így fittyet hányva a nővér felhívására bukóra kinyitottam az ablakot. Kint hideg volt ugyan, de hogy Harry ne fázzon meg még egy takarót kerítettem a szekrényből, melyet a fiúra tekertem. Újra helyet foglaltam mellette a széken, majd csendben figyeltem, ahogy a friss levegő végre kiszellőzteti a szobát. Harry mozdulatlanul feküdt mellettem, ő nem érezhette, mennyivel jobb lett a környezetének illata , én viszont tudtam, hogyha fent lenne örülne, hogy nem a bűzben kell punnyadnia.

-Sosem értettem mért nem szereted az őszt ... - merültem újra gondolataimba - Az illatok , a levelek, a fák színei, mind olyan szép. Kiskoromban is imádtam ugrálni az avarban...csak azt ne mond , hogy te nem !

Halk nevetésem töltötte be a teret, magamban tudtam a választ...nem ! Sokban különböztünk , és pont ez tette izgalmassá a kapcsolatunkat. Hogy sokszor nem értettünk egyet, és ugyan nem veszekedtünk, mindig voltak kisebb , gyermeki civakodásaink. Bár ha arra gondolok, hogy is kezdődött a mi kapcsolatunk nevetnem kell. Egyszerűen nevetséges ahogyan viselkedtünk , hogy folyton bántottuk egymást. Ám ahogy egyre jobban elmerülök az emlékekben, rá kell jönnöm, hogy talán mégsem volt olyan nevetséges. Egyikünk sem gondolta meg , mit vág a másikhoz, és akaratunk ellenére, vagy nem , de komoly sebet ejtettünk egymáson. Legalábbis nekem voltak időszakaim, mikor nem bírtam. Mikor komolyan azt kívántam, bárcsak elütné egy kocsi, vagy fejbe találná egy zongora. Ennek ellenére mégis egymásra találtunk, de akkor sem lehettünk boldogok...akkor most mért lehetnénk ? Ha egy kapcsolat eleje, és közepe sem volt zökkenőmentes, hogy lehetne a vége jó ? Hogy tudnánk leküzdeni a kétségeket és újra kezdeni ? Hogy tudnék benne megbízni ?
Keserű mosoly kíséretében álltam fel, majd becsuktam az ablakot. Sálam magam köré csavartam, majd magamra kaptam a bőrdzsekim. Levegőre volt szükségem, magányra, és időre, hogy mindent átgondolhassak. Mégegyszer végignéztem merev testén , végigsimítottam arcán , majd kiléptem az ajtón.

2013. november 30., szombat

37.~Boldognak lenni ?~


Sírásom felerősödött, ajkaimat kezdtem véresre harapni .Louis nevemet ismételgetette kétségbeesve , de nem válaszoltam. Hangosan zokogva vertem öklöm a padlóba, azt remélve, akkor elmúlik a fájdalom. A szobát kétségbeesett sírásom töltötte be , a gondolatok végigcikáztak agyamon. Csak arra tudtam gondolni, hogy Harrynek baja esett, kórházban van, talán épp az életéért küzd. Erre még hangosabban kiálltottam fel , a levegőt kapkodva csitítottam magam, sikertelenül. Szívem kihagyott egy ütemet, és azt kívántam bárcsak megállna. Csak egy percre , hogy átgondolhassam mit rontottam ennyire el , hogy most ide jutottam. Egy okot, hogy tudjam, mért történik ez velem...hogy tudjam mit kell rendbe hoznom. A távolból halk sikítás kúszott fülembe, hangos, fülsértő, mégis szívszaggató. Messziről érkezett és egyre közeledett, próbáltam felfogni kitől jött , kerestem tulajdonosát. Aztán megláttam saját személyemben. Fokozatosan tértem vissza a valóságba, rádöbbenve : én ordítok.
Hangos dörömbölés hallatszott az ajtó felől, ám nem törődtem vele. Nem érdekelt ki az, csakis Harry járt az eszemben. Bőröm égett a sírástól , mintha minden egyes könnycsepp véres csíkot húzott volna arcomon. Tudtam, hogy szemeim pirosak, hogy arcom felpüffedt , azt is , hogy hajam csapzott. Belül mintha a démonok szaggattak volna. Minden egyes kis sebet újra felszakítottak, nagyobb sebeket ejtettek. Szívem szilánkosra törték . A dörömbölés nem halkult el, sőt egyre csak felerősödött, valaki mintha nevem kiabálta volna, mégsem tudtam beazonosítani a hang tulajdonosát. Sírásom egy kicsit csillapodott, megtudtam kapaszkodni az asztal lábában. A telefon ott hevert mellettem , Louis neve villogott folyamatosan a képernyőn, ám képtelen voltam felvenni. Kezeim nem mozdultak, makacsul lógtak ölemben, miközben újabb roham kerített hatalmába. Homályosan láttam , szemüvegem a földön hevert .
A dörömbölés hirtelen megszűnt, azt hittem az illető feladta, ám nagyot tévedtem. Nemhogy feladta, még elszántabb lett, így történt, hogy pár perc múlva az ajtó óriási csattanás kíséretében kicsapódott mire ijedtemben zokogva felsikítottam.

-Mi a szarért nem tudtad kinyitni azt a büdös ajtót ?! - ordított rám egy ismerős hang.

Ijedten húztam össze magam , féltem, hogy a fiú megint üvölteni fog kiszámíthatatlan állapotában, ám ehelyett felrántott a földről és a karjába zárt. Könnyeim újra utat törtek , szorosan bújtam hozzá , miközben hajam simogatva próbált csitítani.

-Sajnálom... - suttogta.

-Mit...mit keresel itt ? - kérdeztem , ám még én is meghökkentem cérnavékony hangomon.

-Aggódtam, hogy mi történt, mivel nem válaszoltál - tolt el magától Louis .

-Sajnálom..nem..nem tudtam - találtam meg hangom, ám még így is alig voltam érthető.

Louis megrázta a fejét , majd lehajolt, és felvette telefonom meg szemüvegem. Mindkettőt a kezembe nyomta, majd húzni kezdett a bejárat felé. Amilyen gyorsan csak tudtam felkaptam csizmám , majd elvettem kezéből kabátom. Nem érdekelt, hogy egy szál pólóban vagyok, mely ráadásul 5 számmal nagyobb , és az sem, hogy jelen esetben az ajtó sem zárható be rendesen. Szemüvegem az orromra nyomtam, majd sietősen próbáltam tartani Louisval a tempót. Szinte bevágódtam a hátsó ülésre, Eleanor azonnal aggódva ölelt magához. Louis beindította a motort, majd kikanyarodott az útra. Nem tartottam biztonságosnak, hogy ilyen állapotban vezessen, de én talán még rosszabbul voltam. Így csendben meredtem magam elé egész úton . Egyikünk sem szólalt meg , én még talán tartottam is attól, hogy nem találom meg a hangom, vagy Louis ordibálni kezd, mert nem tud mit tenni. Eleanor csendben szipogott mellettem , fejét az ablaküvegnek döntve nézte az elsuhanó tájat. Talán rájött, hogy egy másodperc töredéke alatt ellehet veszíteni valakit. Bő 2 óra múlva érkeztünk meg Holmes Chapel kórháza elé, ahol rajongók és újságírók százai nyomorogtak. Undorodva néztem végig az embereken, nem tudtam felfogni, hogy képesek ilyen helyzetben is idejönni, hátha megpillantják kedvencüket, vagy éppen várják a keserves családtagokat, hogy belőlük szerkesztsék  a címlapsztorit.
Louis azonnal kipattant , ahogyan El sem tétlenkedett, csak én maradtam egy helyben. Féltem kiszállni, mert tudtam, hogy nem fogom tudni feldolgozni, ami rám vár. Magamat hibáztattam, miközben valószínűleg semmi közöm a balesethez , mégis úgy éreztem  én vagyok a hibás. Hogy mért ? Mert a legnehezebb pillanatban taszítottam el magamtól. Beismerte , hogy szeret, hogy tévedett és hogy védkezett. És én eltaszítottam magamtól, mert nem tudtam elhinni , hogy tényleg szeretne. Túlságosan fájt még, nem akartam mégegyszer csalódni.

-Lauren mi lesz már ? - nyitotta ki az ajtómat Louis.

-Nem megy - suttogtam.

-Könyörgöm ne csináld ezt ! Gyere , kérlek ! - nyújtotta a kezét, mire nagynehezen kiszálltam a kocsiból.

Az őrök utat törtek nekünk a sok újságíró és rajongó közt, akiknek még volt kép a bőrükön autogrammot kérni. Elszörnyedve néztem vissza az ember sokaságra, akik 'Jobbulást Harry' táblákkal próbáltak beljebb jutni. Kamerák villogtak, szinte percenként dugtak egy mikrofont az orrom alá, melyet durván eltoltam. Nehezen jutottunk be a kórházba, ahol végre megszűnt a hangzavar. Louis és El a pulthoz siettek, hogy kiderítsék hol van Harry. Míg ők türelmesen várták , hogy a néni ,aki előttünk volt felfogja hol van a fia, addig én körbenéztem a nagy csarnokon. Kevesen voltak ilyenkor itt , hiszen hajnali 3 volt, de így is megdöbbentett a sok keserves, kétségbeesett, vagy bizakodó arc. Egy ikerpár borult sírva egymás nyakába , az anyjuk keserűen próbálta csitítani őket. Két kislány ücsörgött szüleik karjában, ők még nem tudták mi folyik körülöttük, csak megérezték szüleik hangulatán a rosszat , ezáltal ők is csendben meredtek maguk elé. Elnek sikerült végre sorra jutnia, így nemsokára már a lépcsőn loholtunk felfelé. Eszünkbe sem jutott a liftet használni, sokkal gyorsabb megoldásnak véltük a lépcsőt.
Mikor felértünk rögtön megpillantottam a többieket, akik egymást vigasztalva álldogáltak egy ajtó előtt. Futva indultam meg anyuék felé, akik kisírt szemmel zártak karjukba. Szemeimből újra potyogni kezdtek a könnyek, ahogy szorosan bújtam Des ölelő karjaiba. Anne és Gemma egymást ölelve ácsorgott mellettünk , nem akartam megzavarni beszélgetésüket, ezért csak fájdalmasan intettem egyet. A fiúk is itt voltak már , kicsit távolabb álldogáltak, nem sírtak, inkább csak tehetetlenül vártak. Az, hogy ilyen hamar ideértek Londonból is bizonyítja , mennyire szeretik egymást. Csendben lépkedtem hozzájuk, megálltam Niall mellett, majd tekintetem a földre szegeztem. Vacogva húztam összébb magamon a kabátom, talán meggondolatlanság volt egy szál pólóban és fehérneműben eljönni otthonról október közepén. Lassan Niallnak is feltűnt , hogy fogaim hangosan koccannak össze , lehámozta magáról pulóverét , majd vállamra terítette. Hálásan emeltem rá tekintetem, mire csak bólintott, majd figyelmét újra cipői orrának szentelte. Tekintetem találkozott Zaynéval, aki Perriet szorongatva meredt maga elé. Szeméből tehetetlen fájdalom sugárzott, úgy, mint enyémből. Louis feszülten kezdett járkálni a folyosón, szememmel követtem lépteit. Néha megtorpant, kezeit tarkóján összefonva az égre emelte tekintetét. Láttam a dühöt az arcán, ahogy tehetetlenül rúgott bele a falba, majd fájdalmában felszisszent. Eleanor volt az egyetlen támpontja, a lány erőtlenül próbálta belé önteni a lelket, úgy tűnt , most neki kell erősnek látszódnia, mert különben Louis is összetörne.
Nyílt az ajtó, mire mindenki felkapta a fejét. Az orvos fájdalmas arccal nézett ránk , és ekkor már tudtam, hogy nem fog jó hírt közölni. Tüdőm összeszorult, úgy éreztem menten megfulladok. Menekülni akartam , futni, mert nem tudtam szembenézni az újabb és újabb fájdalommal.
Súlyosan megsérült !
Az állapota már stabil, de nem számíthatunk sok jóra.
Az intenzív osztályon van. De nem ébredt fel.
Komába esett.
Éreztem  , ahogy a forró könnyek csíkot húznak arcomon, hogy a fájdalom elviselhetetlenné fokozódik. Anya sírva borult Des nyakába, akin látszott, hogy nagyon nehezn tud csak erős maradni. Anne kétségbeesetten kérdezgette az orvost, de nem tudott meg sokkal többet. Gemma arcát kezeibe temetve ült a földön , válla rázkódott a sírástól. A fiúkon megdöbbenés látszott . Az a fajta, amikor az ember azt hiszi, csak egy rossz rémálomba csöppent bele, és mindjárt véget ér. Az egyetlen baj az, hogy itt senki sem fog felébredni , Harry sem.
Úgy éreztem a kórház falai egyre csak szűkülnek , és én is összébb megyek. Nem bírtam tovább...Sírva indultam futásnak, nem néztem hátra , csakis az érdekelt, hogy minél messzebb legyek. Gyorsan robogtam le a lépcsőn, ám lent a rajongók még mindig ostromolták a kórházat...elképzelhetetlen volt, hogy kimenjek levegőzni. Fejem oldalra kaptam , majd elindultam az egyik folyosón. Egy üres padon letelepedtem, arcom kezeimbe temettem. Azt hittem, ha végre egyedül leszek újra kieresztetem az érzéseimet, azt hittem újra az ön hibáztatásba merülök..de mégsem történt semmi. Szemeim szárazak maradtak, ám égtek a sok könnytől. Arcom piros volt és forró , szívembe a már jól ismert üresség költözött. Szinte erőszakosan erőltettem, hogy gondolkodjak, hogy érezzem a fájdalmat, mert ez az állapot még annál is rosszabb volt.

-Gondoltam, hogy eljössz - szólított meg valaki, mire nagy nehezen felé kaptam a fejem - Én is nehezen maradtam volna.

Csendesen figyeltem Niall nyúzott és sápadt arcát , a mindig vidám és hangos fiú, most megtörten, suttogva ejtette ki a szavakat.

-Leülhetek ? - mutatott a mellettem lévő fehér székre, mire aprót bólintottam.

A fiú letelepedett mellém , karjaival térdére támaszkodott. Nem nézett rám, inkább lehajtotta a fejét, és a földet kezdte vizslatni. Csendben ültünk egymás mellett , mindketten belemerültünk gondolatainkba.

-Nagyon szeret téged ... - szólalt meg végül halkan, mire felkaptam a fejem.

Két könnycsepp szántotta végig az arcom ajkaimat beharapva akadályoztam meg, hogy újra zokogásban törjek ki. Niall is felém fordult, majd egy halovány mosolyt erőltetett magára, ami hamar le is fagyott arcáról.

-Az én hibám - suttogtam megtörten.

-Mért lenne a te hibád ? Baleset volt - szólalt meg kicsit határozottabban.

-Az én hibám érted ?! - csattantam fel, ám hamar meg is bántam . Bűnbánóan hajtottam le a fejem, majd halkan folytattam - Eltaszítottam magamtól, mikor a legnagyobb szüksége volt arra, hogy szeressem...

Niall pár percig csendesen meredt rám , majd elgondolkodva fordította el a tekintetét. Újra csend telepedett ránk, ám éreztem, hogy Niall mondani akar valamit, csak lehet nem tudja hogy, vagy nem meri.

-Tudod még semmit sem késő rendbe hozni - szólalt meg váratlanul.

Fájdalmasan fordítottam el a tekintetem...hisz nekem ott van Peter. Nem tehetem meg ezt vele, túl sokat tett értem.

-Nekem ott van Peter... - suttogtam olyan halkan, hogy talán még én sem hallottam, Niall mégis.

-Talán ideje lenne eldöntened kit szeretsz, és végre boldognak lenned - fordult felém ,majd kedvesen folytatta - Mert még nem zártad le Harryt...

Elfordítottam a tekintetem, nehezen fogadtam el az igazat...mert fájt. Pedig igaza volt , nem zártam le, és talán nem is fogom tudni soha.Azt hittem szeretem Petert...görcsösen akartam szeretni, érezni. Talán túlságosan is magamba beszéltem, hogy boldog vagyok, hogy új életet kezdtem. Azt néztem mi jó nekem, nem akartam megbántani Petert.  És amíg ezt hittem elfelejtettem a legfontosabbat...boldognak lenni !

-Ha az olyan egyszerű lenne - nevettem fel kínosan, majd szomorúan fordultam a fiú felé.

-Talán egyszerűbb, mint hinnéd - simított végig karomon.

Összébb húztam magamon a pulcsit, majd előregörnyedve megtöröltem nedves arcom. Nem érdekelt, hogy nem vagyok kisminkelve, hogy arcom sápadt és kipirosodott. Az sem, hogy valószínűleg inkább hasonlítok egy élő halottra, mint egy 19 éves lányra. Ilyen helyzetben senki sem lehet tökéletes. Mégis, mintha valami erő uralkodott volna el rajtam, mely kényszerített , hogy erős legyek. Hogy felálljak , és végre szembenézzek a tényekkel. Túl sokszor futottam el, azt remélve, hogy akkor jobb lesz. És a legtöbbször ez tett tönkre mindent, hogy túlságosan gyáva voltam bárkit is végighallgatni, mert túlságosan is fájt hallani az igazat.De mi van, ha nem ébred fel ? Ha mégsem hallgat végig, ahogy azt én tettem vele ? Pont ettől tartottam mindig...hogy valakit mégegyszer elvesztek.

-Rendbe fog jönni - nézett rám bíztatóan Niall, mintha csak olvasott volna gondolataimban.

-Tudom - sóhajtottam.

-Ideje lenne visszamennünk - állt fel, majd felém nyújtotta kezét.

Kezem övéibe helyeztem, majd csendben elindultunk. Az előcsarnokba érve , ahogy a rajongók megpillantották Niallt óriási ujjongásba törtek ki. Láttam, ahogy nyakán kidudorodnak az erek, karja megfeszült...talán először volt ideges a rajongókra. Idegesen fordultam a tömeg felé, kamerák kattogtak, fények villantak , rajongók nyomódtak az üvegnek. Niall gyorsan húzott a lépcső felé, majd futva elindultunk felfelé. A lépcsőfordulóban azonban megtorpantam, mire a szőkeség értetlenül fordult vissza.

-Köszönöm - szólaltam meg halkan.

Niall halványan elmosolyodott, majd intett egyet fejével, miszerint inkább siessünk. Kezét felém nyújtva várt rám, majd mikor beértem sietősen indultunk meg , vissza a rideg valóságba...


Megveregettem a párnát, majd kibújtam a mamuszból, és befeküdtem a puha ágyba. Ha Harry állapota javul nem sokára már be lehet menni hozzá, addig is a fiúk menedzsere kivett pár napra egy hotel szobát a srácoknak. Elég nehéz volt megközelíteniük az épületet, mert a rajongók oda is követték őket. Mivel haza nem tudnánk amúgy sem menni, és szerintem anyuéknak eszébe sem jutott, hogy elhadjuk Holmes Chapelt, Gemmáéknál maradtunk. Így történhetett, hogy Harry szobájában vagyok, az ő ágyában , és az ő ruháiban. Úgy éreztem, mintha itt lenne velem, illata átjárta testem.
Fáradtan öleltem át takaróját, szemeimet két könnycsepp hagyta el. Lefolytak államon, majd a takaróra csöppentek . Megtöröltem arcom, nem akarta, sírni.
Peternek már küldtem üzenetet, miszerint nem fog otthon találni, és hogy ne is jöjjön most ide. Nem hívtam fel, mert tudtam, hogy képtelen lettem volna neki megmondani, hogy idő kell, míg átgondolom. És ezt talán legbelül ő is sejtette.
Halk kopogás ütötte meg fülem, mire felültem az ágyon. Gemma dugta be fejét az ajtón, arca fáradt volt és sápadt, mégis halovány mosolyt erőltetett magára.

-Szia -köszöntem halkan

A lány beljebb lépett becsukta maga után az ajtót. Letelepedett az ágy szélére, majd végignézett a szobán. Lábaimat felhúztam, majd átkaroltam. Államat térdeimen pihentetve néztem a lány keserves arcát.

-Te nem is tudod igaz ? - nézett rám, majd halkan, szinte szenvedve folytatta - Leutazott pár napra hozzánk. Épp haza indult , feldúlt volt, és olyankor kiszámíthatatlan. Éreztem, hogy baj lesz, de nem akartam mondani, mert csak idegesebb lett volna. Most már bánom, hogy nem szóltam, talán maradt volna, és nem este indul haza . A szemtanuk szerint a lámpa pont akkor váltott, mikor átment a kereszteződésen ..a kamion túl gyorsan jött, nem tudott már megállni...

Hangja elcsuklott , arcát kezeibe temetve halk zokogásba tört ki. Szemeim megteltek könnyekkel, és nem is bírtam őket visszatartani. Közelebb csúsztam hozzá , óvatosan simítottam meg hátát. Küszködtem a sírással , ám erősnek akartam látszani, így nem hagytam magam. A könnyek észrevétlenül , csendesen folytak végig arcomon , ám légzésem gyorsabb volt a kelleténél.Halkan kapkodtam a levegőt , hirtelen már nem is tűnt  olyan jó ötletnek, hogy itt vagyok. Úgy éreztem a falak folyamatosan összemennek, üldöztek az emlékek, beszőtték elmém...
Gemma hangja fokozatosan hozott vissza a valóságba , ám pár percig nem fogtam fel mit mond, vagy csak nem akartam elhinni. Dermedten meredtem magam elé, és ekkor valami végleg eltörött bennem. Keservesen ordítottam fel , majd összegörnyedve sírásban törtem ki. Úgy éreztem nem kapok levegőt, hogy menten megfulladok...örültem is volna neki, legalább nem kellene elviselnem ezt a fájdalmat.

-Hozzád indult...

2013. november 24., vasárnap

36.~Szilánkosra tőrve~

    
                                                                  ~Harry szemszöge~

Idegesen löktem be az ajtót , majd beléptem a nagy lakásba. Az ajtót hangosan csaptam be , majd fáradtan dőltem neki. Elegem volt a fotósokból, a paparazzikból, és a menedzser folytonos kioktatásából. Utáltam látni, hogy körülöttem mindenki boldog, csakis én tudtam elcseszni ennyire az életem. Lerúgtam magamról bakancsom, majd dzsekim felakasztottam a fogasra, és a konyhába indultam. Szinte feltéptem a szekrény ajtaját , majd az ott sorakozó erős szeszes italokból kiválasztottam egyet. Eredetileg buliba vettem őket, nem magamnak szántam az összeset, ám most mégis ehhez folyamodtam.
Az ital marta a torkom, amint pár húzásra kiürítettem tartalmát, de az utána következett jó érzés felbecsülhetetlen volt. Elvonszoltam magam a nappaliba , majd fáradtan rogytam le a kanapéra.Az üveget a földre tettem, majd elterültem az ágyon. Mindig is utáltam ezt a kanapét, kényelmetlennek találtam , ám most mégis boldogsággal töltött el , hogy szenvedek, így legalább némileg összhangba került a külső és belső fájdalmam. Megszoktam már, hogy a gondolataim szinte felemésztenek, ide oda cikáznak , elvonják figyelmem ...hozzászoktam már a szenvedéshez , most mégis egyetlen gondolat sem furakodott elmémbe. Üveges tekintettem vizslattam a plafont, bármennyire is akartam emlékezni , kiutat keresni a labirintusból , ne ment. Szívembe tátongó üresség költözött , csak árnya voltam önmagamnak. A felhők gyűltek és gyűltek fejem fölé , mindenáron okot akartam találni.
Hazudnék, ha azt mondanám voltam már ilyen helyzetben, mert nem ! Soha nem történt velem még ilyesmi , még sosem szerettem valakit ilyen tisztelettel, ilyen mélyen. Lelkem legmélyén mindig is tartottam tőle, hogy egyszer elveszítek valakit. Féltem dührohamot kapnék. Féltem egyszerűen a fájdalmat képtelen lennék feldolgozni.Féltem szeretni, féltem, hogy elrontok valamit, és most pont ezt tettem. A legnagyobb hibát vétettem, beteljesítve félelmem. De az az igazság , minnél jobban szenvedek, annál jobban próbálom ezt takargatni. Belül dühöngök, ordítok, török zúzok, ám kívül  kifejezéstelen arcnál többet nem mutatok. Nem szabad, nem szabad senkinek sem megtudnom min megyek keresztül, hisz senki sem értheti .
Az üveg után nyúltam, ülőhelyzetbe tornázva magam. Az ital számhoz ért, én pedig megkönnyebülten hajtottam le tartalmát. Megtöröltem szám, majd hátradőltem , az üveget markolva bámultam magam elé. Fülemben hirtelen visszacsengett Zayn szava, miszerint Lauren boldog, tovább lépett , új életet kezdett nélkülem. A méreg elárasztotta testem, karom akaratom ellenére lendült meg. Az üveg hangos csattanás közepette ütközött neki a parkettának, millió darabra törött, a benne maradt ital ragacsosan tapasztotta a szilánkokat a földhöz. Döbbenten meredtem az összetört darabokra , a kínzó fájdalom újra belém hasított. Elterültem az ágyon , majd lehunytam szemeimet. Kényszeríteni akartam magam, hogy aludjak, hátha ott végre boldog lehetek , ám valaki ezt is megtagadta tőlem. A kulcsok hangosan zörögtek, az ajtó zárja kattant. Értetlenül kaptam fel a fejem, magamban átkoztam magam, hogy kulcsot adtam a családomnak. Egy szőke lány lépett be mosolyogva az ajtón , ám amint észrevett a mosoly az arcára fagyott.

-Harry ? - lépett be a nappali , arca elszörnyedt - Mégis mi a jó istent csinálsz ?

-Aludni próbáltam - morogtam .

Gemma döbbenten meredt rám , majd arca dühössé változott. Mérgesen indult meg felém , ám még mielőtt bármit is cselekedhettem volna egy nagy pofon csattant az arcomon. Ijedten kaptam a fájó ponthoz , miközben nővéremre emeltem tekintetem. Szemeim szikrákat szórtak.

-Ezt mi a fenéért kaptam ?! - mordultam rá idegesen.

-Megérdemelted ! - oktatott ki , ám arca megenyhült .

Dühösen masszíroztam meg arcom, majd inkább újra hátradőltem , karom a karfán pihentettem. Gemma nem szólt semmit, csak körülnézett a kicsit sem tiszta szobán. A ruháim szanaszét hevertek , a kis asztalon üvegek , és chipses zacskók hevertek. Talán úgy 1 hónapja ha takarítottam, amit Gemma is észrevett.

-Mi történt itt ? - nézett rám szenvedve.

-Inkább talán mi nem - motyogtam halkan, majd nem túl kedvesen a lényegre tértem- Mért jöttél ?

-Gondoltam meglátogatlak - nézett a szemembe - És milyen jól tettem...

Pár percig magamon éreztem tekintetét , majd inkább elfordította fejét. Mégegyszer végignézett a szobán, majd ajkait nagy sóhaj hagyta el. Kezével hajához nyúlt, majd szőke loboncát kontyba kötötte. Megragadta a kezem, majd felrántott a kanapéról.

-Mit csinálsz ? - kérdeztem értetlenül.

-Szépen lezuhanyzol , rendbe szeded magad , aztán holnap meglátom mit tehetek - parancsolt rám.

-Nincs szükségem segítségre - rántottam ki karom szorításából.

-De van ! - emelte fel a hangját - Pár napra tedd félre a büszkeséged, és hagyd, hogy segítsek, mert szükséged van rám .

Mérgesen meredtem zöld szemeibe, melyekből elszántság sugárzott. Ajkaim halk sóhaj hagyta el , megadóan bólintottam. Tényleg szükségem volt valakire, aki végre az arcomba vágja, mekkora egy barom vagyok , és Gemma ezt pontosan tudta. Haloványan mosolyogtam rá, majd elindultam az emeletre. Koszos ruháimtól hamar megszabadultam , majd beálltam a zuhany alá. A forró víz jólesően cirógatta bőröm , szükségem volt már egy kis nyugalomra. A sampont a hajamba masszíroztam, majd le is öblítettem, ezzel késznek nyilvánítva magam. Törölközővel a derekamon léptem ki a fürdőből, majd átsiettem a szobámba. Magamra kaptam szürke melegítőm, és egy fekete pólót, majd gyorsan megszárítottam hajam.
Komótosan battyogtam le a lépcsőn, Gemmát a konyhában találtam , épp egy szendvicset készített, remélhetőleg nekem, mert már tényleg nagyon éhes voltam.

-Na , kész vagy ? - fordította tekintetét felém, majd elégedetten bólintott egyet - Helyes.

-Kinek lesz ? - böktem a szendvics felé, mire gonoszul elmosolyodott.

-Nekem, és végigfogod nézni ahogy jó ízűen elfalatozom, miközben te majd meg pukkansz az irigységtől - nyújtotta felém a tányért, mire hálásan mosolyogtam rá.

-Köszönöm - ültem le az asztalhoz, majd neki láttam vacsorám elfogyasztásának.

Az alkohol már távozott szervezetemből, szerencsére hozzá voltam szokva, így nem ártott meg ennyi. Fejem kezdett kitisztulni, melyet Gemma boldogan vett tudomásul. A lány törökülésben ücsörgött a mellettem lévő széken, miközben jóízűen kortyolgatott bele teájába.

-Feltakarítom az üveget - sóhajtottam, és indultam volna a nappaliba, de hangja megállított.

-Már megtettem - közölte semleges hangnemben.

Halovány mosollyal az arcomon ültem vissza helyemre, majd Gemmát kezdtem figyelni. Jóízűen kortyolgatta gőzölgő teáját , majd miután mindet megitta a bögrét a mosogatóba helyezte. Láttam, ahogy tekintete az órára siklik, majd kissé megdöbben.

-Mikor elindultam még csak 8 volt- motyogta, majd felém fordult- Szerintem feküdjünk le, holnap hosszú napunk lesz .

-Meddig maradsz ? - álltam fel , majd oldalán elindultam az emeletre.

-Tőled függ szupersztár - bökött oldalba - Ha továbbra is élőhalottként akarod élni napjaidat halálodig, akkor úgy érzem maradnom kell egy ideig.

Halkan nevettem fel , majd megálltam a szobám előtt. Gemma is megtorpant, látva, hogy szeretnék valamit mondani. Türelmesen várta , hogy végre kibökjem, amit szeretnék, ám elég nehezemre esett.

-Csak annyi...hogy... - túrtam bele hajamba, utáltam beismerni, ha igaza van- Köszönöm na !

Gemma arcán mosoly terült el , nem mondta , hogy 'Nincs mit' vagy 'Brámikor' csak fejével intett egyet, majd elindult az egyik vendégszoba felé. És ez így volt tökéletes , mert nem azért tette, hogy megköszönjem, hanem , mert szeret, még ha néha még azt is letagadná, hogy ismer.


Idegesen dobolva a kormányon vártam, hogy végre váltson a lámpa, de úgy tűnt még ez is ellenem van. Haza akartam már érni, eldőlni az ágyamon, és a magányba merülni, elegem volt már mindenből. Abból , hogy a menedzser nem bírja felfogni, hogy kioktatásommal nem ér el többet, csak a dühöm növeli , abból , hogy mindenki elvárja, hogy tökéletesen teljesítsek, pedig tudják, hogy ha valamikor, akkor most nem vagyok a toppon. Az egyetlen akik mellettem vannak, azok a srácok , bár néha már ők sem bírják a dühkitöréseimet és Gemma , aki még tegnapi gorombaságom ellenére sem haragszik rám.
Megkönnyebülten parkoltam le a ház előtt, majd kiszálltam a kocsiból, és elindultam a kapuhoz. Hangosan léptem be a házba , első dolgom az volt, hogy lehámoztam magamról bőrdzsekim, majd lerúgtam bakancsom. A nappaliból a tv halk moraja hallatszott ki, melyből arra következtettem , hogy nővérem a helyiségben tartózkodik. Épp a konyhába indultam volna, mikor meghallottam nevem, ám nem Gemma szólt hozzám. Értetlenül siettem a nappaliba, ahol dühödt arcommal találtam szembe magam, mely a tv-ből nézett vissza rám. Gemma idegesen kapcsolt tovább, mikor észrevette, hogy figyelem.

-Utálom az ilyen szennyeket... - kezdett bele , ám félbeszakítottam.

-Nem érdekel mit mondanak, gondoljanak azt amit akarnak - meredtem a képernyőre, ahol közben egy kiscica vette át helyem.

-Értem - válaszolt halkan, majd a kisasztalra bökött - Csináltam forrócsokit.

-Mihez kezdenék nélküled ? -sóhajtottam hálásan, majd letelepedtem mellé a kanapéra.

-Nem hinném, hogy még életben lennél - mosolyodott el.

Jólesően kortyoltam bele a már kissé kihűlt italba , majd hamar ki is ürítettem a bögre tartalmát. Hátradőltem a kanapén , majd figyelmesen próbáltam megérteni a filmet, mely úgy 1 órája kezdődött, Gemma mégis ragaszkodott hozzá, hogy legalább a végét megnézzük. Karommal átöleltem vállát, mire mosolyodva közelebb csúszott hozzám. Fejét vállamnak döntötte, majd így figyelte tovább a filmet.

-Tudod, néha szívesen fojtanálak bele egy kanál vízbe - nevetett fel, mire én is elmosolyodtam - De nem tudom mihez kezdenék, ha elveszítenélek.

-Remélem azért örömtáncot nem járnál - mosolyodtam, mire finoman megbökött - Jól van, szeretlek !

-Én is szeretlek - bújt hozzám még jobban, mire mosolyogva belepusziltam hajába.

                                                                   ~Lauren szemszöge~

Fáradtan rúgtam be lábammal a lakás ajtaját, majd idétlenül vissza is rúgtam. Tettem egy lépést befelé, ám az egyik könyv kicsúszott kezeim közül, mire megpróbáltam elkapni, ezzel elérve, hogy minden kihulljon kezemből. Magamban szitkozódva hajoltam le , majd felszedtem a könyveket, melyeket az asztalra helyeztem. Lehámoztam magamról bőrdzsekim , majd miután megszabadultam kis csizmámtól elindultam a konyhába. Kint már sötét volt , így megkerestem a kapcsolót és feloltottam a villanyt. Peter ma a testvéréhez utazott Brightonba, így csak holnap jön haza. Megmelegítettem a vacsorám, majd helyet foglaltam az asztalnál , ám ahelyett, hogy jóízűen nekiláttam volna anya főztjének, csak villám végével piszkáltam a rizs szemeket. Nem volt étvágyam , ami mostanában elég sokszor előszokott fordulni, ám okát én sem tudom. Végül feladva a harcot visszaöntöttem a tálba az ételt, majd a fürdőbe indultam.
A forró víz jólesően cirógatott,  megremegtetve testem . Hamar kész lettem , átvetettem a pizsamaként használt , bő pólót, melyet még apától szereztem 4 éve. Az illata még a régi volt, és néha jól esett visszamenni a múltba, emlékezni a szép időkre. Már egy ideje túlléptem azon amit tett, mert tudom, hogy nem ilyen volt. Én is felnőttem, megkomolyodtam, és sikerült elfogadnom, hogy ezt hozta a sors. A fájdalmas emlékeket kitöröltem az emlékezetemből, csak a megmaradt jóra emlékeztem. Beszívtam apa finom illatát, mely már kezdett kissé az enyémmel keveredni, mégis ennek hatására talán még közelebb éreztem magamhoz. Elterültem az ágyon, aludni szerettem volna, ám képtelen voltam rá. Gondolatok cikáztak fejemben , óriási kavalkádot alkotva.
Valami hiányzott az életemből, melyet nem tudtam hova tenni. Azt hittem boldog leszek, elfelejtem Harryt , tovább lépek. Azt hittem csak idő kell...de talán csak féltem. Féltem beismerni, hogy tévedtem, féltem beismerni, hogy nem tudom kiverni a fejemből..

-Nem Nem Nem ! - ültem fel hirtelen - Szeretem Petert , szeretem....

Fájdalmasan pillantottam ki az ablakon, még talán sosem éreztem magam ennyire egyedül. Egy könnycsepp hagyta el szemeimet, hogy aztán lefolyjon arcomon, majd a takaróra csöppenjen. Szeretem...ismételgettem , kétségbeesetten próbáltam elhinni, ha sokat hajtogatom bevalósul. Ám minél jobban hitegettem magammal, annál jobban összetörtem. Bekellett látnom, hogy ez így hazugság...ha ennyi idő nem volt elég, meddig húzhatom még ? Túlságosan is önző vagyok, ahhoz , hogy ezt neki is beismerjem. Szükségem van rá, mert rajta kívül nincs senkim...önző vagyok, mert elhitetem vele, hogy minden rendben, de mit tehetnék ? Ha elmondom mit érzek elveszítem a legjobb barátom, amit már végképp nem bírnék. Nem hagyom, hogy még egy embert elveszítsek.
A telefonom halkan csörrent fel, mire fájdalmasan töröltem meg arcom. Felcsaptam a takarót, majd belebújtam mamuszomban. A telefonom rendíthetetlenül csörgött a konyhaasztalon, elképzelésem sem volt kinek lehet ilyen fontos, az egyetlen tippem Peter volt, ezért is szántam rá magam, hogy elinduljak. A konyhába érve az asztalon találtam a villogó telefonom. Értetlenül léptem mellé, meglepetésemben még szám is eltátottam. Louis neve villogott a kijelzőn, már vagy 2 perce csörgetett...

-Haló - szóltam bele halkan.

A vonal másik végéről zaj szűrődött , recsegett a telefon, biztosan vezetett. Hangja kétségbeesett és ijedt volt , idegesen hadarta mondandóját, melyből semmit sem bírtam kivenni, csakis egy mondatot. Kezem szám elé kaptam , miközben kezemből kiesett a telefon. Hangosan csattanva ért földet, ám valami csoda folytán semmi baja sem lett, Louis ugyanúgy hadart tovább. Nem figyeltem rá...Szívem kihagyott pár ütemet , tüdőm összeszorult, a levegőt kapkodva vettem. Éreztem, ahogy megszédülök, agyam nem bírta befogadni az információt. Nem lehet, az lehetetlen ! Ez nem történhetett meg... Hangosan ordítottam fel, térdeim megbicsaklottak, zokogva rogytam a földre. Fejemben Louis szavai víszhangoztak ... 'Harrynek baja esett !'