Hát, elérkeztünk az utolsó részhez ! Igazából én még el sem hiszem ez az utolsó rész, utána még egy epilógus, majd egy írói utószó, és vége. Hiányozni fog ez a blog, de ezt inkább nem most részletezném. Köszönöm, az egyre növekvő megtekintéseket, nagyon sokat jelentenek nekem!
Millió és még annál is több ölelés:Anna
Halk pusmogás repített vissza az álmok világából, bőröm nemsokára egy puha érintést érzékelt. Ahogy szemeim lassan felnyitódtak Harry testét pillantottam meg, amint mély mozdulatlanságba fekszik mellettem. Hunyorogva néztem körbe, mire anya szomorú mosolyával találtam szembe magam. Az ápolónő biztató bólintással távozott a teremből, míg anya levetkőzve kabátját a fogasra akasztotta.
-Jó reggelt - köszönt halkan, miközben egy széket húzva az ágy mellé letelepedett rá.
-Szia anya - mosolyodtam el haloványan, majd óvatosan lekászálódtam a kórházi ágyról.
Elgémberedett tagjaim nagyokat ropogtak, miközben kinyújtóztattam őket, majd kómás fejjel az ablakhoz sétáltam. A függöny még el volt húzva, ám kintről hangos beszélgetések, és kutyaugatások tompa zaja szűrődött be. Ahogy kilestem a résen, meglepődve vettem észre, hogy a várost vékony hótakaró lepi, mely szokatlan volt november vége felé. A közeli park már megtelt boldogan ugrándozó kisgyermekektől, akik hógolyózva, fogócskázva nevetgéltek. Némely ház kertjéből már egy egy kisebb, nem túl szép hóember nézett vissza rám volt, amit éppen ezekben a percekben építettek. A városi nyüzsgés azonban egyáltalán nem hatott ki a kórház csupasz falaira, ahol is sok sírdogáló, gyászoló ember töltötte mindennapjait. Én már szinte családtagnak számítottam, anya még azt is megengedte, mivel jól megy a suli, hogy amíg Harry jobban nem lesz innen pótoljam a dolgokat így nem kellett bejárnom. Viszont anya nem tudta és nem is tudhatta, hogy én nem testvériségből tengetem itt a napjaimat. Ő nem tudott rólunk semmit.
-Az orvos szerint javult az állapota - szólalt meg váratlanul, mire megfordulva nekitámaszkodtam a párkánynak, hogy ráláthassak.
-Az mit jelent pontosan? - kérdeztem reménykedve, ám anya csak csendben megrázta a fejét.
-Nem fog felébredni rögtön, de van esély rá - nézett rám, próbált erősnek tűnni.
-Fel fog ébredni!- nyomatékosítottam meg mondatom, mire anya halványan elmosolyodott.
-Persze- bólintott, majd egyik kezével végigsimított Harry homlokán.
Elmélyülten néztem a mozdulatot, melyben minden szeretet és törődés benne volt. Tudtam, hogy nem vagyok őszinte hozzá és Harry sem volt. Nem mondtunk sem neki, sem Desnek sem Annenek semmit a kettőnk kapcsolatáról, mely ugyan akkor praktikus volt, most mégis rossz. Mert senki sem tudja mért gubbasztok mellette éjjeleket, mért nem megyek sosem haza most már aludni sem.
-Te nem ismered - ráztam a fejem, jelezve, hogy nem értheti amit mondok.
-Már hogyne ismerném - kapta felém a tekintetét értetlenül.
-Nem úgy, mint én -néztem rá jelentőség teljesen megfeledkezve kivel is beszélek pontosan - Talán én vagyok az első olyan lány, akinek megengedte, hogy megismerje. Tudom mitől fél, miket szeret és miket nem. Ismerem azt az oldalát is, amit a legtöbben nem, tudom, hogy ő nem az a fiú, akit az újságokban bemocskolnak! Tudom, hogy követett el hibákat, és azt is, hogy megbánta őket. Mindig is küzdött, és most is küzdeni fog!
Anya figyelmesen hallgatott, nem szólt közbe hagyta hagy mondjam el azt ami már rég nyomta a szívem. Halovány mosolya sok mindent elárult, mégis tudtam, hogy még mindig nem érti. Szemei megcsillantak a fényben, tudtam, hogy küzd a könnyek ellen.
-Sosem hittem volna, hogy ti ilyen jóban lesztek - mosolygott, miközben kezével láttam, ahogyan Harryét simogatja - Jó látni, hogy a kezdeti ellenszenv ellenére ilyen jó testvérek lettetek.
Szemeim rebegése talán elárulhatta volna, hogy kezd elfogyni a türelmem, mégis nyugalmat erőltettem magamra. Azonban nem tudtam, hogy mondhatnám el neki a nyilvánvalót, mert tudtam, hogy most már nem táncolhatok vissza. Ajkaimat harapdálva meredtem magam elé, majd végül összegyűjtöttem minden erőm és belevágtam.
-Tudod, én sosem tekintettem úgy Harryre, mint a testvéremre - motyogtam, majd látva mosolygását megráztam a fejem - Sem, mint egy barátra.
-Akkor?- ráncolta a homlokát, miközben felállva közelebb sétált hozzám.
-Szeretem Harryt - mondtam ki egyszerűen - És azt hiszem ő is szeretett.
Anya megrökönyödve cövekelt le előttem, homlokát ráncolva jártatta tekintetét köztem és a fiú között. Kissé zavartan, ugyanakkor megkönnyebbülten ácsorogtam, vártam reakcióját. A szobára kínos csend telepedett, csak a gépek egyenletes pittyegései hatoltak át a némaság falán. Anya elgondolkodva méregetett, majd hirtelen felkapott fejéből és szemei csillogásából tudtam, hogy összeállt neki a kép.
-Akkor ezért? - emelte rám kérdően tekintetét - Ezért akartál annyira elköltözni?
-Lényegében - sóhajtottam- Tudod túlságosan fájt ahhoz, hogy bármikor láthassam.
Anya még mindig gondolkodva meredt rám, ám reakciója, miszerint nem kezdett el kiabálni és nem is szidott le meglepett. Ehelyett csak mosolyogva a fogashoz sétált, majd leakasztva kabátunkat, felém nyújtotta enyémet.
-Mit szólnál, ha innánk egy kávét valahol? - kapta magára pulóverét, mire csak elmosolyodva bólintottam.
2 hónap telt el. Nélküle telt a karácsony, a szilveszter. Az állapotáról nem sok hírt kaptunk, csak annyit, amennyit már úgy is tudtunk. Közben én egyre kialvatlanabb lettem, a nappalaimat pótolással töltöttem, 2 hétre vissza is kellett utaznom, mert anya már nem engedte, hogy ennyi halasztásom legyen. Éjszaka viszont Harry kezét szorongatom, sokszor van, hogy 1 óránál többet nem is alszom. Mellette akarok lenni minden percben, hogy tudja, hogy rám számíthat. Belül azonban félek. Félek, hogy talán nem szeret már, vagy fel sem ismer. Hogy nem úgy fogad, ahogy azt elterveztem és ez a kettős érzés egy idő után rátelepedett a közérzetemre is.
Kómásan csoszogtam fel a kórház csúszós lépcsőin, már bele sem mertem nézni a tükörbe. Hajam kócosan meredezett össze vissza és csak mert kontyba fogtam nem volt olyan feltűnő. Arcom már rég nem látott sminket, ám ezt annyira nem is bántam. Pólóimat már egy ideje Harry ruhatárából válogattam, amik természetesen nagyok voltak, engem mégis boldogsággal töltött el illata. Minden nap, mikor beléptem a terembe reménykedtem, hinni akartam, hogy felébred. Sokszor játszottam el a gondolattal, hogy mi lesz akkor, legalább addig is boldog voltam. Ahogy letelepedtem az ágy mellé szokás szerint reménykedve végignéztem rajta, hátha megmozdul, vagy jelet ad, hogy itt van. Ám a néma mozdulatlansága csak még jobban elkeserített, így hát próbáltam jó emlékeket felidézni.
-Remélem, ha felébredsz, azért nem fogsz halálra rémülni tőlem - nevettem fel, végignézve fekete pólóján, melyet most minden bűntudat nélkül sajátítottam ki- Vicces, úgy emlékszem pont ez volt rajtad, mikor először láttalak. Elismerem rajtad jobban állt2, csakhogy nőjön az egód.
Mosolyogva szívtam be illatát, majd feljebb csúsztam a széken, mely elég kényelmetlen volt sok órás ücsörgésre. Az orvos már párszor leszidott, ám ennek ellenére most is lerúgtam csizmám, és befeküdtem mellé. Karjaiba bújva hunytam le szemeimet, élveztem közelségének minden jelét. Mellkasa egyenletesen emelkedett fel le, én pedig megbabonázva figyeltem minden mozdulatát.
-Te vagy a legrosszabb dolog az életemben - mosolyogtam karját szorongatva - Ha te nem vagy, most nem kellene melletted gubbasztanom, nem lennék szomorú, akkor nem is veszekedtünk volna , nem kellett volna csalódnom. Akkor az életem is tökéleletes lenne, nem?
Keserű mosollyal az arcomon meredtem ki az ablakon, a csillagos eget sötét felhők takarták. A csupasz falakon az esti fények jártak vad táncot, furcsa, misztikus hatást keltve.
Akkor az életem is tökéletes lenne. Mindig is ezt akartam, mióta apa elhagyott. Azóta mindig mindenben a tökéletesre törekedtem, megakartam felelni neki, és magamnak is. Egészen Harry felbukkanásáig ezt akartam, tökéletességet. Viszont, amint megpillantottam göndör fürtjeit, pimasz mosolyát, minden felborult. Azt hittem ez rossz, mert csak veszekszünk és bántjuk egymást. Belegondolva azonban ő volt aki végre izgalmat és változást hozott az életemben.
-Tökéletes - suttogtam lehunyt szemmel - Talán túlságosan megakartam felelni, csak is azt néztem mit ronthattam el, hogy apa elment, hogy változtassak rajta. Te pedig feltúrtad az egész életem! Megbántottál, folyton fájdalmat okoztál, sokszor végre beengedtél magadhoz, majd megint eltaszítottál.
Pár percig újra csend telepedett ránk és ahogy halk szuszogását hallgattam sok mindenre rájöttem. Világ életemben féltem. Féltem a fájdalomtól, a csalódástól, attól, hogy valakit megszeressek, mert az úgy is elhagy. És pontosan ez történt. Megszerettem Harryt, de ő fájdalmat okozott, becsapott én pedig nagyobbat csalódtam, mint hittem.
-Mégis, te tanítottál meg élni - kulcsoltam össze ujjainkat - Melletted megtanultam szeretni.
Fejem mellkasának döntve hagytam, hogy elálmosodjak. Tudtam, hogy az álmok majd megnyugtatnak, elfelejtetik velem a valóságot. Pár órára elfelejtek minden rosszat, minden gondot. Pár órára az életem rendesen megy tovább, úgy, mintha a baleset meg sem történt volna. Pár órára végre boldog lehetek Harry mellett.
-Lauren - simogatta valaki finoman karom- Lauren!
Szemeim lassan nyíltak fel, kellett pár perc, míg hozzászoktam az ablakon beáradó világossághoz. Lustán pislogva fordultam oldalamra, mire Zaynt pillantottam meg, amint mosolyogva álldogál mellettem.
-Az orvos mérges lesz - nézett rám megjátszott szigorral.
-Ugyan - legyintettem, majd kezem nyújtva hagytam, hogy lesegítsen - Hogy, hogy itt vagy?
-Hát míg Harry jól nem lesz szünetelünk, úgyhogy mivel Perrie elutazott bejöttem korán - húzott az ágyhoz még egy széket - A többiek is jönnek majd.
Mosolyogva bólintottam, mire a fiú helyet foglalt a széken. Végignézve rajta kissé elkeseredetten vettem észre, hogy ránézésre nem lehet rajta megállapítani, hogy éppen a legrosszabb hónapjait éli. Egy fekete mintás pólót viselt, szakadt fekete farmerrel és bakanccsal. Haja, mint mindig tökéletesen be volt lőve, csakis borostás arca, és fáradtan csillogó szemei árulkodtak hogyléte felől. Ahogy így végigtanulmányoztam kissé elszégyelltem magam, így rögtön a tükörhöz siettem, ám a látvány engem is megdöbbentett. Kócos hajam, mivel kontyban hagyva aludtam össze vissza meredezett, arcom sápadt volt és beesett, szemeim alatt nagy karikák jelezték kialvatlanságom. Ijedten rohantam a mosdóhoz, majd megengedve a vizet sietősen próbáltam elviselhetővé hozni kinézetem, Zayn nevetve figyelte elkeseredésem, miközben felállva hozzám sétált.
-Hagyjad - fogta meg kezem, majd felhúzott a csaptól - Jól nézel ki.
-Legalább te ne hazudj - róttam meg, mire csak elmosolyodott.
-Harry pedig így szeret a legjobban - rántott vállat lazán.
-Honnan veszed? - ráncoltam a homlokom.
-Szerinted mit kellett nekünk hallgatni egész álló nap, míg nem volt veled - nevetett, mire elmosolyodva lehajtottam a fejem.
-Szeret? - kérdeztem halkan, félő volt meg sem hallja.
-Szeret!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése