37.~Boldognak lenni ?~

Sírásom felerősödött, ajkaimat kezdtem véresre harapni .Louis nevemet ismételgetette kétségbeesve , de nem válaszoltam. Hangosan zokogva vertem öklöm a padlóba, azt remélve, akkor elmúlik a fájdalom. A szobát kétségbeesett sírásom töltötte be , a gondolatok végigcikáztak agyamon. Csak arra tudtam gondolni, hogy Harrynek baja esett, kórházban van, talán épp az életéért küzd. Erre még hangosabban kiálltottam fel , a levegőt kapkodva csitítottam magam, sikertelenül. Szívem kihagyott egy ütemet, és azt kívántam bárcsak megállna. Csak egy percre , hogy átgondolhassam mit rontottam ennyire el , hogy most ide jutottam. Egy okot, hogy tudjam, mért történik ez velem...hogy tudjam mit kell rendbe hoznom. A távolból halk sikítás kúszott fülembe, hangos, fülsértő, mégis szívszaggató. Messziről érkezett és egyre közeledett, próbáltam felfogni kitől jött , kerestem tulajdonosát. Aztán megláttam saját személyemben. Fokozatosan tértem vissza a valóságba, rádöbbenve : én ordítok.
Hangos dörömbölés hallatszott az ajtó felől, ám nem törődtem vele. Nem érdekelt ki az, csakis Harry járt az eszemben. Bőröm égett a sírástól , mintha minden egyes könnycsepp véres csíkot húzott volna arcomon. Tudtam, hogy szemeim pirosak, hogy arcom felpüffedt , azt is , hogy hajam csapzott. Belül mintha a démonok szaggattak volna. Minden egyes kis sebet újra felszakítottak, nagyobb sebeket ejtettek. Szívem szilánkosra törték . A dörömbölés nem halkult el, sőt egyre csak felerősödött, valaki mintha nevem kiabálta volna, mégsem tudtam beazonosítani a hang tulajdonosát. Sírásom egy kicsit csillapodott, megtudtam kapaszkodni az asztal lábában. A telefon ott hevert mellettem , Louis neve villogott folyamatosan a képernyőn, ám képtelen voltam felvenni. Kezeim nem mozdultak, makacsul lógtak ölemben, miközben újabb roham kerített hatalmába. Homályosan láttam , szemüvegem a földön hevert .
A dörömbölés hirtelen megszűnt, azt hittem az illető feladta, ám nagyot tévedtem. Nemhogy feladta, még elszántabb lett, így történt, hogy pár perc múlva az ajtó óriási csattanás kíséretében kicsapódott mire ijedtemben zokogva felsikítottam.

-Mi a szarért nem tudtad kinyitni azt a büdös ajtót ?! - ordított rám egy ismerős hang.

Ijedten húztam össze magam , féltem, hogy a fiú megint üvölteni fog kiszámíthatatlan állapotában, ám ehelyett felrántott a földről és a karjába zárt. Könnyeim újra utat törtek , szorosan bújtam hozzá , miközben hajam simogatva próbált csitítani.

-Sajnálom... - suttogta.

-Mit...mit keresel itt ? - kérdeztem , ám még én is meghökkentem cérnavékony hangomon.

-Aggódtam, hogy mi történt, mivel nem válaszoltál - tolt el magától Louis .

-Sajnálom..nem..nem tudtam - találtam meg hangom, ám még így is alig voltam érthető.

Louis megrázta a fejét , majd lehajolt, és felvette telefonom meg szemüvegem. Mindkettőt a kezembe nyomta, majd húzni kezdett a bejárat felé. Amilyen gyorsan csak tudtam felkaptam csizmám , majd elvettem kezéből kabátom. Nem érdekelt, hogy egy szál pólóban vagyok, mely ráadásul 5 számmal nagyobb , és az sem, hogy jelen esetben az ajtó sem zárható be rendesen. Szemüvegem az orromra nyomtam, majd sietősen próbáltam tartani Louisval a tempót. Szinte bevágódtam a hátsó ülésre, Eleanor azonnal aggódva ölelt magához. Louis beindította a motort, majd kikanyarodott az útra. Nem tartottam biztonságosnak, hogy ilyen állapotban vezessen, de én talán még rosszabbul voltam. Így csendben meredtem magam elé egész úton . Egyikünk sem szólalt meg , én még talán tartottam is attól, hogy nem találom meg a hangom, vagy Louis ordibálni kezd, mert nem tud mit tenni. Eleanor csendben szipogott mellettem , fejét az ablaküvegnek döntve nézte az elsuhanó tájat. Talán rájött, hogy egy másodperc töredéke alatt ellehet veszíteni valakit. Bő 2 óra múlva érkeztünk meg Holmes Chapel kórháza elé, ahol rajongók és újságírók százai nyomorogtak. Undorodva néztem végig az embereken, nem tudtam felfogni, hogy képesek ilyen helyzetben is idejönni, hátha megpillantják kedvencüket, vagy éppen várják a keserves családtagokat, hogy belőlük szerkesztsék  a címlapsztorit.
Louis azonnal kipattant , ahogyan El sem tétlenkedett, csak én maradtam egy helyben. Féltem kiszállni, mert tudtam, hogy nem fogom tudni feldolgozni, ami rám vár. Magamat hibáztattam, miközben valószínűleg semmi közöm a balesethez , mégis úgy éreztem  én vagyok a hibás. Hogy mért ? Mert a legnehezebb pillanatban taszítottam el magamtól. Beismerte , hogy szeret, hogy tévedett és hogy védkezett. És én eltaszítottam magamtól, mert nem tudtam elhinni , hogy tényleg szeretne. Túlságosan fájt még, nem akartam mégegyszer csalódni.

-Lauren mi lesz már ? - nyitotta ki az ajtómat Louis.

-Nem megy - suttogtam.

-Könyörgöm ne csináld ezt ! Gyere , kérlek ! - nyújtotta a kezét, mire nagynehezen kiszálltam a kocsiból.

Az őrök utat törtek nekünk a sok újságíró és rajongó közt, akiknek még volt kép a bőrükön autogrammot kérni. Elszörnyedve néztem vissza az ember sokaságra, akik 'Jobbulást Harry' táblákkal próbáltak beljebb jutni. Kamerák villogtak, szinte percenként dugtak egy mikrofont az orrom alá, melyet durván eltoltam. Nehezen jutottunk be a kórházba, ahol végre megszűnt a hangzavar. Louis és El a pulthoz siettek, hogy kiderítsék hol van Harry. Míg ők türelmesen várták , hogy a néni ,aki előttünk volt felfogja hol van a fia, addig én körbenéztem a nagy csarnokon. Kevesen voltak ilyenkor itt , hiszen hajnali 3 volt, de így is megdöbbentett a sok keserves, kétségbeesett, vagy bizakodó arc. Egy ikerpár borult sírva egymás nyakába , az anyjuk keserűen próbálta csitítani őket. Két kislány ücsörgött szüleik karjában, ők még nem tudták mi folyik körülöttük, csak megérezték szüleik hangulatán a rosszat , ezáltal ők is csendben meredtek maguk elé. Elnek sikerült végre sorra jutnia, így nemsokára már a lépcsőn loholtunk felfelé. Eszünkbe sem jutott a liftet használni, sokkal gyorsabb megoldásnak véltük a lépcsőt.
Mikor felértünk rögtön megpillantottam a többieket, akik egymást vigasztalva álldogáltak egy ajtó előtt. Futva indultam meg anyuék felé, akik kisírt szemmel zártak karjukba. Szemeimből újra potyogni kezdtek a könnyek, ahogy szorosan bújtam Des ölelő karjaiba. Anne és Gemma egymást ölelve ácsorgott mellettünk , nem akartam megzavarni beszélgetésüket, ezért csak fájdalmasan intettem egyet. A fiúk is itt voltak már , kicsit távolabb álldogáltak, nem sírtak, inkább csak tehetetlenül vártak. Az, hogy ilyen hamar ideértek Londonból is bizonyítja , mennyire szeretik egymást. Csendben lépkedtem hozzájuk, megálltam Niall mellett, majd tekintetem a földre szegeztem. Vacogva húztam összébb magamon a kabátom, talán meggondolatlanság volt egy szál pólóban és fehérneműben eljönni otthonról október közepén. Lassan Niallnak is feltűnt , hogy fogaim hangosan koccannak össze , lehámozta magáról pulóverét , majd vállamra terítette. Hálásan emeltem rá tekintetem, mire csak bólintott, majd figyelmét újra cipői orrának szentelte. Tekintetem találkozott Zaynéval, aki Perriet szorongatva meredt maga elé. Szeméből tehetetlen fájdalom sugárzott, úgy, mint enyémből. Louis feszülten kezdett járkálni a folyosón, szememmel követtem lépteit. Néha megtorpant, kezeit tarkóján összefonva az égre emelte tekintetét. Láttam a dühöt az arcán, ahogy tehetetlenül rúgott bele a falba, majd fájdalmában felszisszent. Eleanor volt az egyetlen támpontja, a lány erőtlenül próbálta belé önteni a lelket, úgy tűnt , most neki kell erősnek látszódnia, mert különben Louis is összetörne.
Nyílt az ajtó, mire mindenki felkapta a fejét. Az orvos fájdalmas arccal nézett ránk , és ekkor már tudtam, hogy nem fog jó hírt közölni. Tüdőm összeszorult, úgy éreztem menten megfulladok. Menekülni akartam , futni, mert nem tudtam szembenézni az újabb és újabb fájdalommal.
Súlyosan megsérült !
Az állapota már stabil, de nem számíthatunk sok jóra.
Az intenzív osztályon van. De nem ébredt fel.
Komába esett.
Éreztem  , ahogy a forró könnyek csíkot húznak arcomon, hogy a fájdalom elviselhetetlenné fokozódik. Anya sírva borult Des nyakába, akin látszott, hogy nagyon nehezn tud csak erős maradni. Anne kétségbeesetten kérdezgette az orvost, de nem tudott meg sokkal többet. Gemma arcát kezeibe temetve ült a földön , válla rázkódott a sírástól. A fiúkon megdöbbenés látszott . Az a fajta, amikor az ember azt hiszi, csak egy rossz rémálomba csöppent bele, és mindjárt véget ér. Az egyetlen baj az, hogy itt senki sem fog felébredni , Harry sem.
Úgy éreztem a kórház falai egyre csak szűkülnek , és én is összébb megyek. Nem bírtam tovább...Sírva indultam futásnak, nem néztem hátra , csakis az érdekelt, hogy minél messzebb legyek. Gyorsan robogtam le a lépcsőn, ám lent a rajongók még mindig ostromolták a kórházat...elképzelhetetlen volt, hogy kimenjek levegőzni. Fejem oldalra kaptam , majd elindultam az egyik folyosón. Egy üres padon letelepedtem, arcom kezeimbe temettem. Azt hittem, ha végre egyedül leszek újra kieresztetem az érzéseimet, azt hittem újra az ön hibáztatásba merülök..de mégsem történt semmi. Szemeim szárazak maradtak, ám égtek a sok könnytől. Arcom piros volt és forró , szívembe a már jól ismert üresség költözött. Szinte erőszakosan erőltettem, hogy gondolkodjak, hogy érezzem a fájdalmat, mert ez az állapot még annál is rosszabb volt.

-Gondoltam, hogy eljössz - szólított meg valaki, mire nagy nehezen felé kaptam a fejem - Én is nehezen maradtam volna.

Csendesen figyeltem Niall nyúzott és sápadt arcát , a mindig vidám és hangos fiú, most megtörten, suttogva ejtette ki a szavakat.

-Leülhetek ? - mutatott a mellettem lévő fehér székre, mire aprót bólintottam.

A fiú letelepedett mellém , karjaival térdére támaszkodott. Nem nézett rám, inkább lehajtotta a fejét, és a földet kezdte vizslatni. Csendben ültünk egymás mellett , mindketten belemerültünk gondolatainkba.

-Nagyon szeret téged ... - szólalt meg végül halkan, mire felkaptam a fejem.

Két könnycsepp szántotta végig az arcom ajkaimat beharapva akadályoztam meg, hogy újra zokogásban törjek ki. Niall is felém fordult, majd egy halovány mosolyt erőltetett magára, ami hamar le is fagyott arcáról.

-Az én hibám - suttogtam megtörten.

-Mért lenne a te hibád ? Baleset volt - szólalt meg kicsit határozottabban.

-Az én hibám érted ?! - csattantam fel, ám hamar meg is bántam . Bűnbánóan hajtottam le a fejem, majd halkan folytattam - Eltaszítottam magamtól, mikor a legnagyobb szüksége volt arra, hogy szeressem...

Niall pár percig csendesen meredt rám , majd elgondolkodva fordította el a tekintetét. Újra csend telepedett ránk, ám éreztem, hogy Niall mondani akar valamit, csak lehet nem tudja hogy, vagy nem meri.

-Tudod még semmit sem késő rendbe hozni - szólalt meg váratlanul.

Fájdalmasan fordítottam el a tekintetem...hisz nekem ott van Peter. Nem tehetem meg ezt vele, túl sokat tett értem.

-Nekem ott van Peter... - suttogtam olyan halkan, hogy talán még én sem hallottam, Niall mégis.

-Talán ideje lenne eldöntened kit szeretsz, és végre boldognak lenned - fordult felém ,majd kedvesen folytatta - Mert még nem zártad le Harryt...

Elfordítottam a tekintetem, nehezen fogadtam el az igazat...mert fájt. Pedig igaza volt , nem zártam le, és talán nem is fogom tudni soha.Azt hittem szeretem Petert...görcsösen akartam szeretni, érezni. Talán túlságosan is magamba beszéltem, hogy boldog vagyok, hogy új életet kezdtem. Azt néztem mi jó nekem, nem akartam megbántani Petert.  És amíg ezt hittem elfelejtettem a legfontosabbat...boldognak lenni !

-Ha az olyan egyszerű lenne - nevettem fel kínosan, majd szomorúan fordultam a fiú felé.

-Talán egyszerűbb, mint hinnéd - simított végig karomon.

Összébb húztam magamon a pulcsit, majd előregörnyedve megtöröltem nedves arcom. Nem érdekelt, hogy nem vagyok kisminkelve, hogy arcom sápadt és kipirosodott. Az sem, hogy valószínűleg inkább hasonlítok egy élő halottra, mint egy 19 éves lányra. Ilyen helyzetben senki sem lehet tökéletes. Mégis, mintha valami erő uralkodott volna el rajtam, mely kényszerített , hogy erős legyek. Hogy felálljak , és végre szembenézzek a tényekkel. Túl sokszor futottam el, azt remélve, hogy akkor jobb lesz. És a legtöbbször ez tett tönkre mindent, hogy túlságosan gyáva voltam bárkit is végighallgatni, mert túlságosan is fájt hallani az igazat.De mi van, ha nem ébred fel ? Ha mégsem hallgat végig, ahogy azt én tettem vele ? Pont ettől tartottam mindig...hogy valakit mégegyszer elvesztek.

-Rendbe fog jönni - nézett rám bíztatóan Niall, mintha csak olvasott volna gondolataimban.

-Tudom - sóhajtottam.

-Ideje lenne visszamennünk - állt fel, majd felém nyújtotta kezét.

Kezem övéibe helyeztem, majd csendben elindultunk. Az előcsarnokba érve , ahogy a rajongók megpillantották Niallt óriási ujjongásba törtek ki. Láttam, ahogy nyakán kidudorodnak az erek, karja megfeszült...talán először volt ideges a rajongókra. Idegesen fordultam a tömeg felé, kamerák kattogtak, fények villantak , rajongók nyomódtak az üvegnek. Niall gyorsan húzott a lépcső felé, majd futva elindultunk felfelé. A lépcsőfordulóban azonban megtorpantam, mire a szőkeség értetlenül fordult vissza.

-Köszönöm - szólaltam meg halkan.

Niall halványan elmosolyodott, majd intett egyet fejével, miszerint inkább siessünk. Kezét felém nyújtva várt rám, majd mikor beértem sietősen indultunk meg , vissza a rideg valóságba...


Megveregettem a párnát, majd kibújtam a mamuszból, és befeküdtem a puha ágyba. Ha Harry állapota javul nem sokára már be lehet menni hozzá, addig is a fiúk menedzsere kivett pár napra egy hotel szobát a srácoknak. Elég nehéz volt megközelíteniük az épületet, mert a rajongók oda is követték őket. Mivel haza nem tudnánk amúgy sem menni, és szerintem anyuéknak eszébe sem jutott, hogy elhadjuk Holmes Chapelt, Gemmáéknál maradtunk. Így történhetett, hogy Harry szobájában vagyok, az ő ágyában , és az ő ruháiban. Úgy éreztem, mintha itt lenne velem, illata átjárta testem.
Fáradtan öleltem át takaróját, szemeimet két könnycsepp hagyta el. Lefolytak államon, majd a takaróra csöppentek . Megtöröltem arcom, nem akarta, sírni.
Peternek már küldtem üzenetet, miszerint nem fog otthon találni, és hogy ne is jöjjön most ide. Nem hívtam fel, mert tudtam, hogy képtelen lettem volna neki megmondani, hogy idő kell, míg átgondolom. És ezt talán legbelül ő is sejtette.
Halk kopogás ütötte meg fülem, mire felültem az ágyon. Gemma dugta be fejét az ajtón, arca fáradt volt és sápadt, mégis halovány mosolyt erőltetett magára.

-Szia -köszöntem halkan

A lány beljebb lépett becsukta maga után az ajtót. Letelepedett az ágy szélére, majd végignézett a szobán. Lábaimat felhúztam, majd átkaroltam. Államat térdeimen pihentetve néztem a lány keserves arcát.

-Te nem is tudod igaz ? - nézett rám, majd halkan, szinte szenvedve folytatta - Leutazott pár napra hozzánk. Épp haza indult , feldúlt volt, és olyankor kiszámíthatatlan. Éreztem, hogy baj lesz, de nem akartam mondani, mert csak idegesebb lett volna. Most már bánom, hogy nem szóltam, talán maradt volna, és nem este indul haza . A szemtanuk szerint a lámpa pont akkor váltott, mikor átment a kereszteződésen ..a kamion túl gyorsan jött, nem tudott már megállni...

Hangja elcsuklott , arcát kezeibe temetve halk zokogásba tört ki. Szemeim megteltek könnyekkel, és nem is bírtam őket visszatartani. Közelebb csúsztam hozzá , óvatosan simítottam meg hátát. Küszködtem a sírással , ám erősnek akartam látszani, így nem hagytam magam. A könnyek észrevétlenül , csendesen folytak végig arcomon , ám légzésem gyorsabb volt a kelleténél.Halkan kapkodtam a levegőt , hirtelen már nem is tűnt  olyan jó ötletnek, hogy itt vagyok. Úgy éreztem a falak folyamatosan összemennek, üldöztek az emlékek, beszőtték elmém...
Gemma hangja fokozatosan hozott vissza a valóságba , ám pár percig nem fogtam fel mit mond, vagy csak nem akartam elhinni. Dermedten meredtem magam elé, és ekkor valami végleg eltörött bennem. Keservesen ordítottam fel , majd összegörnyedve sírásban törtem ki. Úgy éreztem nem kapok levegőt, hogy menten megfulladok...örültem is volna neki, legalább nem kellene elviselnem ezt a fájdalmat.

-Hozzád indult...