Hát el sem hiszem, de elérkeztünk az utolsó előtti részhez ! Igazán még fel sem fogtam , hogy mindjárt vége, én úgy vagyok vele, hogy írom, ameddig akarom, csak sajnos ez nem így van. Ugye a blog 40 részes lesz, és utána jön még egy amolyan ,,írói utószó'' is, amiben majd mindent leírok.
u.i.:Nagyon sajnálom, hogy ilyen későn hozom a részeket , nem fogok magyarázkodni, egyszerűen nincs időm, de próbálom hozni még ezt a pár részt időn belül !
Millió és millió nagy ölelés: Anna
Gyorsan szaladtam a kihalt utcán , úgy éreztem menekülnöm kell. Menekülnöm a fájdalom elől, a problémák elől, a döntés elől. Mert féltem az igazságtól, gyáván jobbnak láttam elmenni. Mindig ezt csinálom , tudom, de most ez tűnt a legjobb megoldásnak. Azt, hogy merre megyek már rég nem figyeltem, olykor kicsit megálltam, szétnéztem, vagy csak lassítottam, néha viszont futottam tovább. A környék errefelé kihalt volt, hozzászoktam már a Londoni nyüzsgéshez, így meglepett a környék csendje. Az utakon sötétség honolt, melyet csak a lámpát haloványan derengő fénye tört meg olykor. Hajnali 4 fele járt , ilyenkor még a kutyák sem vették rá a fáradságot, hogy netalán megugassanak. Mikor már úgy éreztem elég messze jutottam , habozás nélkül lassítottam le, majd szétnéztem a kisebb téren, ahova keveredtem. Fák sokasága hajladozott a hűvös szélben , a kikövezett utakat padok díszítették. A tér közepén egy szobor foglalt helyet, furcsállva néztem egyenletes felületét, nem tudtam rájönni ki, vagy mi lehet. Nem volt díszes, sem kicsicsázott, egyszerű volt, talán túlságosan is. Nem messze egy játszóteret véltem felfedezni , így hát lassú léptekkel indultam meg felé. Csend vett körül, mely kezdte félelemmel eltölteni a szívem. A magány olyan erővel uralkodott el rajtam, hogy azt hittem nem tudok többé mozdulni. Dermedten álldogáltam a játszótér kellős közepén , úgy éreztem az épületek körülvesznek, fölém magasodva mintha gúnyos kacajjal nyugtázták volna, hogy félek. Térdeim megremegtek , mintha kést szúrtak volna vádlimba . Halkan zuhantam a földre , ám ahelyett ,hogy hangos zokogásba törtem volna ki , csak meredtem a földre. Arcom száraz maradt , ám szívem furcsa ütemet diktált. Behunytam szemeimet , nem gondoltam semmire , csakis a nagy feketeségre, mely beszőtte elmém. Ám lassacskán egy alak arcának körvonalai rajzolódtak ki csukott szemeim előtt. Egy arcé, amit bármikor felismertem volna. Nem sokára már tisztán láttam arcának vonásait, barna haját , szemének ragyogását , szája szegletén bujkáló mosolyát. Testem elárasztotta a megkönnyebülés , a magány csillapodni kezdett. És ekkor már tudtam...tudtam kit szeretek igazából..
-Lauren ? - nézett rám nagyokat pislogva Peter.
-Bejöhetek ? - mosolyodtam el, mire a fiú félreállt.
Belépve az ismerős lakásba , furcsa érzés száguldott végig testemen. Nem vetkőztem le, Peter kómás fejjel figyelte minden mozdulatom. Késő volt már egy ilyen látogatáshoz, az óra még fél 9-et ütött , ám nem tudtam várni. A fiú zavartan túrt bele hajába , majd inkább a nappaliba invitált. Míg ő helyet foglalt a kanapén, én körbesétáltam a helyiségben, majd megálltam az üvegszekrény előtt. Számon halovány mosollyal emeltem le a közös fényképünket , melyet pár hónapra készítettünk. Ahogy végignéztem az arcunkon nagyot sóhajtottam. Feltevésem beigazolódott , tudtam már, hogy jól cselekszem.
-Beszélnünk kell - jelentettem ki, miközben megpördültem a tengelyem körül, hogy szembe legyek a fiúval.
-Erre nem számítottam - tátotta el a száját megjátszott meglepődéssel, azonban szemei szomorúan fürkésztek.
Tekintetem újra a fényképre siklott, mégegyszer áttanulmányoztam, majd nagyot sóhajtva újra felnéztem.
-Megnézted ezt már jól ? - mutattam felé a képet és a kezébe is adtam.
-Minek ? - ráncolta a homlokát, ám azonban átvette a fényképet, és tüzetesen átvizsgálta - Mit nézzek rajta ?
-Az arcunkat - léptem hozzá közelebb.
-Lauren miről beszélsz ? - fogyott el a türelme , értetlenül pásztázta arcom.
-Nézz meg engem - kezdtem bele - Be kell vallanom, nem vagyok rajta túl vidám...
-Most mégegyszer elmondod mért nem szeretsz ? - szakított félbe kissé idegesen , a fényképet a dohányzóasztalra vágta. Kék szemei dühösen méregettek - Ha ezért jöttél, inkább menj is el !
-Nem ezért jöttem ! - emeltem meg egy kicsit a hangom - Hallgass végig ! Nézd meg a te arcod is.
A fiú lassan kifújta a levegőt, majd újra a fénykép után nyúlt. Arcát kezdte tanulmányozni, eltelt egy kis idő, ám továbbra is értetlenül nézett rám.
-És ? - türelmetlenkedett
-Te sem voltál boldog ! - csattantam fel , majd gyorsan rendeztem vonásaimat -Azt állítod szeretsz, de már régen nem .Nem belém vagy szerelmes , hanem abba, hogy valaki viszont szerethet.
Miután szám becsukódott , feszült csend telepedett közénk. Peter döbbenten meredt rám, majd lassan lehajtotta a fejét. Csendesen vártam mit reagál az igazságra, mert ez az volt.
-Tudod én már rég nem tudom mi van - túrt bele hajába, arcán keserű mosoly terült el.
-Csak mondj valamit - néztem rá már már könyörgően - Ezért jöttem ide, bár megmondtad , hogy nem akarsz látni..
-Azt akarod, hogy kimondjam nem ? - nézett rám fájdalmasan.
Nagyot nyeltem , majd óvatosan, szinte alig észrevehetően megráztam a fejem.
-Nem kell kimondani - sütöttem le a szemem.
-Szeretném azt hinni , hogy szerettél - hajtotta le a tekintetét, cipője orrát kezdte tanulmányozni.
-Szörnyű embernek érzem magam - suttogtam - Tönkretettem a barátságunkat, jobbat érdemelsz nálam !
Éreztem, ahogy tekintetem elhomályosodott, egy kósza könnycsepp szántotta végig arcom. Lehet nem ez volt a legjobb kapcsolatom , mégis fáj. Elvesztettem a legjobb barátom és a szerelmem is , de talán ennek így kellett történnie.
-Nem érdemlek jobbat - sóhajtott , majd felállt kezeit farmerja zsebébe süllyesztette - De el kell fogadnom.
-Látjuk még egymást ? - kérdeztem halkan, alig hallhatóan.
-Nem hinném - rázta a fejét , majd fájdalmasan elmosolyodott.
Legszívesebben megint elfutottam volna , de mégsem tettem. Nem tehettem, és tartoztam is neki ennyivel. Indulni akartam, hogy összeszedjem a cuccom , ám ehelyett hirtelen ötlettől vezérelve közelebb léptem hozzá, majd pár másodperc vacilálás után szorosan karjaiba bújtam.
-Köszönöm - suttogtam pólójába - Köszönök mindent !
Lehet, hogy a mi kapcsolatunk nem épp a legszebben végződött, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam vele. Ő volt az a személy , aki jóban, rosszban egyaránt mellettem volt, aki barátom tudott maradni a legnehezebb időkben is, aki nem engedte, hogy depresszióba zuhanjak , és aki visszahozott az életbe. Talán sosem tudom neki meghálálni mindezt, mert már lehetőségem sincs rá. Fáj, elképesztően fáj, de tudom, hogy így helyes. Csendben , és észrevétlenül lopta be magát a szívembe, és most már biztos, hogy életem egyik legmeghatározóbb személye lesz.
Csendben lépkedtem fel a kórház lépcsőin , ügyelve, hogy nehogy elcsússzak a sima, túl sima felületen. Magamhoz híven sikerült párszor megbotlanom a félhomályban, ám sértetlenül felértem. Későre járt, így a folyosók üresek voltak, csak néhány családtag, vagy esetleg nővér járkált errefelé. Benyitva a kórterembe , tekintetem azonnal Harryre siklott , aki ugyanolyan békésen feküdt, mint mikor utoljára voltam nála. Kabátom a fogasra akasztottam, majd egy széket toltam az ágya mellé , melyre le is ültem. Hideg kezét enyéimbe zártam , halovány mosollyal az arcomon néztem végig rajta, és tudtam, hogy jól cselekedtem. Ő az aki bármit csinál megdobogtatja a szívem, aki mindig megnevettet , aki mosolyt csal az arcomra. Ő az, aki megtanított szeretni.
-Hiányzol - suttogtam.
Fejem mellkasára döntöttem , ujjaimmal kezét simogattam. Fáradtnak kellett volna lennem, ám én mégsem éreztem. Arca békés volt és nyugodt, miatta még a kórház kellemetlen szagát is elviseltem. A gép egyenletesen pittyegett , egy idő után hangja kezdett összefolyni. Nem akartam elaludni, mellette akartam lenni minden percben. Fejem lassan felemeltem, majd kényelmes helyzetbe tornáztam magam.
-Mért kellett neked hozzám indulnod ? - sóhajtottam - Tudtam , hogy hülye vagy, de nem hittem, hogy ennyire !
Keservesen simítottam végig arcán , majd közelebb hajoltam és puszit nyomtam homlokára. Hirtelen ötlettől vezérelve lerúgtam csizmám , majd óvatosan bemásztam mellé. Karjaiba bújtam , fejem mellkasán pihentetve figyeltem arcának vonásait, ahogy az esti fények játszottak rajta.
-Emlékszem, mikor először találkoztunk - nevettem fel hirtelen - Bezuhantál a lakásba , majd még te voltál kiakadva, hogy mit keresek apukád házában. Aztán mikor pofátlanul megjegyezted, hogy milyen jól nézek ki bugyiban...nos, akkor dőlt el, hogy utállak .
Az emlékek hatására mosoly kúszott számra. Az élmények újra felelevenedtek előttem , a veszekedések, bántó szavak. Szemeimbe könnyek gyűltek , halkan folytak végig arcomon. Ahogy visszaemlékeztem a sok fájdalmas hétre , rájöttem, hogy már akkor elkezdődött köztünk valami.
-Mért bántottuk folyton egymást ? - kérdeztem halkan, ám választ nem is remélhettem - Hülye elkényesztett sztár vagy , én meg szörnyeteg...találó.
Szorosan öleltem át derekát , arcom mellkasába fúrtam, mint egy kisgyermek , mikor félelmében az apukájához bújik. Szemeim lassan elnehezedtek , ám sokáig nem hagytam lecsukódni őket. Végül az álom felülkerekedett, szemeim lecsukódtak.
-Szeretlek, te hülye - motyogtam még utoljára, majd végleg az álmokba menekültem.
-Lauren ? - nézett rám nagyokat pislogva Peter.
-Bejöhetek ? - mosolyodtam el, mire a fiú félreállt.
Belépve az ismerős lakásba , furcsa érzés száguldott végig testemen. Nem vetkőztem le, Peter kómás fejjel figyelte minden mozdulatom. Késő volt már egy ilyen látogatáshoz, az óra még fél 9-et ütött , ám nem tudtam várni. A fiú zavartan túrt bele hajába , majd inkább a nappaliba invitált. Míg ő helyet foglalt a kanapén, én körbesétáltam a helyiségben, majd megálltam az üvegszekrény előtt. Számon halovány mosollyal emeltem le a közös fényképünket , melyet pár hónapra készítettünk. Ahogy végignéztem az arcunkon nagyot sóhajtottam. Feltevésem beigazolódott , tudtam már, hogy jól cselekszem.
-Beszélnünk kell - jelentettem ki, miközben megpördültem a tengelyem körül, hogy szembe legyek a fiúval.
-Erre nem számítottam - tátotta el a száját megjátszott meglepődéssel, azonban szemei szomorúan fürkésztek.
Tekintetem újra a fényképre siklott, mégegyszer áttanulmányoztam, majd nagyot sóhajtva újra felnéztem.
-Megnézted ezt már jól ? - mutattam felé a képet és a kezébe is adtam.
-Minek ? - ráncolta a homlokát, ám azonban átvette a fényképet, és tüzetesen átvizsgálta - Mit nézzek rajta ?
-Az arcunkat - léptem hozzá közelebb.
-Lauren miről beszélsz ? - fogyott el a türelme , értetlenül pásztázta arcom.
-Nézz meg engem - kezdtem bele - Be kell vallanom, nem vagyok rajta túl vidám...
-Most mégegyszer elmondod mért nem szeretsz ? - szakított félbe kissé idegesen , a fényképet a dohányzóasztalra vágta. Kék szemei dühösen méregettek - Ha ezért jöttél, inkább menj is el !
-Nem ezért jöttem ! - emeltem meg egy kicsit a hangom - Hallgass végig ! Nézd meg a te arcod is.
A fiú lassan kifújta a levegőt, majd újra a fénykép után nyúlt. Arcát kezdte tanulmányozni, eltelt egy kis idő, ám továbbra is értetlenül nézett rám.
-És ? - türelmetlenkedett
-Te sem voltál boldog ! - csattantam fel , majd gyorsan rendeztem vonásaimat -Azt állítod szeretsz, de már régen nem .Nem belém vagy szerelmes , hanem abba, hogy valaki viszont szerethet.
Miután szám becsukódott , feszült csend telepedett közénk. Peter döbbenten meredt rám, majd lassan lehajtotta a fejét. Csendesen vártam mit reagál az igazságra, mert ez az volt.
-Tudod én már rég nem tudom mi van - túrt bele hajába, arcán keserű mosoly terült el.
-Csak mondj valamit - néztem rá már már könyörgően - Ezért jöttem ide, bár megmondtad , hogy nem akarsz látni..
-Azt akarod, hogy kimondjam nem ? - nézett rám fájdalmasan.
Nagyot nyeltem , majd óvatosan, szinte alig észrevehetően megráztam a fejem.
-Nem kell kimondani - sütöttem le a szemem.
-Szeretném azt hinni , hogy szerettél - hajtotta le a tekintetét, cipője orrát kezdte tanulmányozni.
-Szörnyű embernek érzem magam - suttogtam - Tönkretettem a barátságunkat, jobbat érdemelsz nálam !
Éreztem, ahogy tekintetem elhomályosodott, egy kósza könnycsepp szántotta végig arcom. Lehet nem ez volt a legjobb kapcsolatom , mégis fáj. Elvesztettem a legjobb barátom és a szerelmem is , de talán ennek így kellett történnie.
-Nem érdemlek jobbat - sóhajtott , majd felállt kezeit farmerja zsebébe süllyesztette - De el kell fogadnom.
-Látjuk még egymást ? - kérdeztem halkan, alig hallhatóan.
-Nem hinném - rázta a fejét , majd fájdalmasan elmosolyodott.
Legszívesebben megint elfutottam volna , de mégsem tettem. Nem tehettem, és tartoztam is neki ennyivel. Indulni akartam, hogy összeszedjem a cuccom , ám ehelyett hirtelen ötlettől vezérelve közelebb léptem hozzá, majd pár másodperc vacilálás után szorosan karjaiba bújtam.
-Köszönöm - suttogtam pólójába - Köszönök mindent !
Lehet, hogy a mi kapcsolatunk nem épp a legszebben végződött, mégis hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam vele. Ő volt az a személy , aki jóban, rosszban egyaránt mellettem volt, aki barátom tudott maradni a legnehezebb időkben is, aki nem engedte, hogy depresszióba zuhanjak , és aki visszahozott az életbe. Talán sosem tudom neki meghálálni mindezt, mert már lehetőségem sincs rá. Fáj, elképesztően fáj, de tudom, hogy így helyes. Csendben , és észrevétlenül lopta be magát a szívembe, és most már biztos, hogy életem egyik legmeghatározóbb személye lesz.
Csendben lépkedtem fel a kórház lépcsőin , ügyelve, hogy nehogy elcsússzak a sima, túl sima felületen. Magamhoz híven sikerült párszor megbotlanom a félhomályban, ám sértetlenül felértem. Későre járt, így a folyosók üresek voltak, csak néhány családtag, vagy esetleg nővér járkált errefelé. Benyitva a kórterembe , tekintetem azonnal Harryre siklott , aki ugyanolyan békésen feküdt, mint mikor utoljára voltam nála. Kabátom a fogasra akasztottam, majd egy széket toltam az ágya mellé , melyre le is ültem. Hideg kezét enyéimbe zártam , halovány mosollyal az arcomon néztem végig rajta, és tudtam, hogy jól cselekedtem. Ő az aki bármit csinál megdobogtatja a szívem, aki mindig megnevettet , aki mosolyt csal az arcomra. Ő az, aki megtanított szeretni.
-Hiányzol - suttogtam.
Fejem mellkasára döntöttem , ujjaimmal kezét simogattam. Fáradtnak kellett volna lennem, ám én mégsem éreztem. Arca békés volt és nyugodt, miatta még a kórház kellemetlen szagát is elviseltem. A gép egyenletesen pittyegett , egy idő után hangja kezdett összefolyni. Nem akartam elaludni, mellette akartam lenni minden percben. Fejem lassan felemeltem, majd kényelmes helyzetbe tornáztam magam.
-Mért kellett neked hozzám indulnod ? - sóhajtottam - Tudtam , hogy hülye vagy, de nem hittem, hogy ennyire !
Keservesen simítottam végig arcán , majd közelebb hajoltam és puszit nyomtam homlokára. Hirtelen ötlettől vezérelve lerúgtam csizmám , majd óvatosan bemásztam mellé. Karjaiba bújtam , fejem mellkasán pihentetve figyeltem arcának vonásait, ahogy az esti fények játszottak rajta.
-Emlékszem, mikor először találkoztunk - nevettem fel hirtelen - Bezuhantál a lakásba , majd még te voltál kiakadva, hogy mit keresek apukád házában. Aztán mikor pofátlanul megjegyezted, hogy milyen jól nézek ki bugyiban...nos, akkor dőlt el, hogy utállak .
Az emlékek hatására mosoly kúszott számra. Az élmények újra felelevenedtek előttem , a veszekedések, bántó szavak. Szemeimbe könnyek gyűltek , halkan folytak végig arcomon. Ahogy visszaemlékeztem a sok fájdalmas hétre , rájöttem, hogy már akkor elkezdődött köztünk valami.
-Mért bántottuk folyton egymást ? - kérdeztem halkan, ám választ nem is remélhettem - Hülye elkényesztett sztár vagy , én meg szörnyeteg...találó.
Szorosan öleltem át derekát , arcom mellkasába fúrtam, mint egy kisgyermek , mikor félelmében az apukájához bújik. Szemeim lassan elnehezedtek , ám sokáig nem hagytam lecsukódni őket. Végül az álom felülkerekedett, szemeim lecsukódtak.
-Szeretlek, te hülye - motyogtam még utoljára, majd végleg az álmokba menekültem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése