Epilógus

Sziasztok!
Hát...ide is elérkeztünk.Mint azt már vagy ezerszer említettem, még mindig nem fogtam fel, hogy be kell fejeznem a blogot, de ezt inkább nem most tárgyalnám ki, lesz majd rá alkalmam, ugyanis még jövök egy írói utószóval, amiben majd mindent elmondok.Szeretném megköszönni, hogy olvassátok a blogom, elmondhatatlanul sokat jelent nekem, nagyon köszönöm! Örülök, hogy eddig eljuthattam ezzel a történettel,nagyon hálás vagyok.
 
ui.:Raised in Hell-Niall Horan fanfiction

Millió, millió és még annál több ölelés: Anna

Fáradtan kortyoltam bele még forró kávémba, míg csendben, érdeklődve hallgattam Zaynt, ki éppen a menedzsert szidta a porba. Ideges volt és ez heves mozdulatain és lábai ütemes mozgásán is meglátszott és ezen az sem segített, hogy már ötödik kávéját fogyasztotta el. A kórház az esti ürességhez és hátborzongató csendhez képest most igen forgalmas volt kora délután, ápolónők igyekeztek az egyik szobából a másikba, orvosok beszélgettek a hozzátartozókkal vagy éppen betegekkel, gyermekek és felnőttek ücsörögtek a padokon, kik néma csendben, lehajtott fejjel, kik pedig boldogan, vagy éppen megkönnyebülten a jó hírtől. Mi az egyik távolabbi folyosó végén ücsörögtünk kávéink társaságában már vagy fél órája, ugyanis Gemma és Anne nemrég jöttek be Harryhez, így nem szerettünk volna zavarni. Zayn még mindig idegesen magyarázott arról, hogy a menedzser semmibe veszi azt, hogy Harry éppen kórházban van és még az sem biztos, hogy valaha is teljesen rendben jön, kiabál velük és nem érti meg, hogy nem folytatják addig amíg Harry jobban nem lesz. Annyira felhúzta magát, hogy kezdtem attól félni nem csak Harrynek kell majd kórházi ágyon feküdni, így egy idő után megpróbáltam lecsillapítani, ami ahhoz vezetett, hogy nemsokára újra a kávé automata felé igyekeztünk, mert Zayn teljesen kimerült a sok erőlködésben, és mérgelődésben.
 -Lassan lekéne állnod a kávéval - mosolyodtam el halványan, mikor Zayn már szájához is emelte a műanyagpoharat.
 -Kólát nem lehet kapni- rántott vállat,jelezve, hogy koffein nélkül o is  elaludna, akárcsak én.
 -Pedig az orvosság - húztam ki magam büszkén - Legalábbis ha szarul vagy segít.
 -Akkor tényleg jól jönne- mosolyodott el keserűen, miközben letelepedtünk helyünkre.
Pár percig csendben ücsörögtünk, Zayn kávéját iszogatta, majd miután kiürítette tartalmát, nemes egyszerűséggel a kukába hajította a poharat. Direkt nem Harry szobája előtt telepedtünk le, mindkettőnkben volt valami érzés, miszerint nem maradhatunk ott. A legtávolabbi folyosót találtuk meg magunknak és csak a rajongók miatt nem mentünk ki a levegore, kik megtudván, hogy Zayn is a kórházban tartózkodik rögtön idecsődültek, csakhogy találkozhassanak kedvencükkel, vagy valahogy belopózhassanak és megnézhessék mi is történt pontosan Harryvel. Számításaikat 4 biztonsági őr azonban nemes egyszerűséggel a földbe tiporta, mikor is senkinek sem engedtek bejutást a kórházba.
 -Nem azért jöttél be hamar mert szabadnapotok volt, ugye?- fordultam felé, miközben tekintetét kerestem, ám nem találtam-Nincs is szabadnapotok, különben a fiúk is itt lennének.
 -Elegem lett- nézett maga elé makacsul, majd halkan folytatta- Nem éppen most élem a legfényűzőbb időszakom és ez rányomta a bélyeget a viselkedésemre is.
 -Hogy érted?-ültem feljebb a széken, melyről időközben kezdtem lecsúszni, és homlokráncolva meredtem a fiúra.
 -Perrie nem utazott el, csak nem akartam róla beszélni. Fáradt voltam, ideges és nyúzott, o csak segíteni szeretett volna, én barom meg megbántottam - sóhajtott, a szavakat halkan ejtette ki - Csúnyábban, mint azt eltudnád képzelni.
 -Nehezen lehet annál csúnyábban, mint amiket elképzelek- motyogtam halkan, felelevenítve, hogy engem is ért már fájdalom- De ha nem akartad mért nem maradtál ott és kértél bocsánatot ?
 -Nemtudom- sóhajtott keserűen- Valami azt hajtogatta bennem, hogy mennem kell, hogy...
 -Futnod minnél messzebb - fejeztem be helyette, mire kissé furcsállva fordította felém a fejét- Te is mindig ezt teszed nem? Elfutsz és azt várod jobb lesz.
 -Úgy érzem egyszerűbb- túrt bele hajába, majd fáradtan előredőlt, kezeivel térdére támaszkodott.
Kezeimet összekulcsolva ölembe ejtettem, majd kifejezéstelen arccal meredtem magam elé. Zayn sem szólalt meg, gondolataiba merülve bambult előre, a csend halkan szőtte be a folyosót, ám kellemes simogatása mögött félelemmel teli várakozás rejlett. Valahol legbelül mindketten tudtuk, hogy amit teszünk vagy tettünk rossz, hiszen mindketten gyávák vagyunk a magunk módján, talán mindketten rettegünk egy újabb csalódástól, vagy fájdalomtól. Az egyszerűbb út sosem ad megoldást, csak pillanatnyi megkönnyebülést míg azt hihetjük minden megoldódott, ám egyszer a gondok utolérnek és nem lesz már hova futni.
 -Mi bajunk történne, ha egyszer az életben minden szép lenne? - sóhajtottam, megtörve a csendet, mely beszőtte elmém - Tökéletes, mint azt elképzeltem.
 -A tökéletesség unalmas - rántott vállat, majd  kissé felegyenesedve rám pillantott - Abban nincs semmi érdekes, semmi, amiért küzdenünk, vagy változtatnunk kéne.
Pár percig gondolkodva meredtem csokoládébarna szemeibe, melyek kedvesen mosolyogtak rám. Szavai valamiért megfogtak, gondolkodásra késztettek, mely ellen nem tudtam mit tenni. Végül haloványan elmosolyodtam, majd óvatosan belebokszoltam a vállába, csakhogy nem szálljon el magától annyira.
 -Bölcset mondtál Malik - mosolyogtam, mire a fiú szája szegletén egy apró mosollyal hitetlenül megrázta a fejét.
 -Te  tudsz ilyet?- vonogatta kihívóan a szemöldökét, mire halkan felnevettem.
 -Még jó- húztam ki magam, majd egy kis hatásszünet után bele is kezdtem - Egy kis csoki, meg egy rózsa és Perrienek nem lesz gondja.
Zayn pislogás nélkül meredt rám, majd végül hangosan felnevetett. Én is elmosolyodtam, majd megvártam, míg Zayn rendezi vonásait.
 -Komolyan, menj - lökdöstem meg egy kicsit - Neki most nagyobb szüksége van rád, mint nekem.
Zayn mosolyogva pattant fel, majd még mielőtt elindult volna, lehajolva szorosan megölelt. Nevetve szorítottam magamhoz, mire egy puszit nyomott hajamba, majd felegyenesedve elindult. Figyeltem lépteit, ahogy gyorsan elsiet a folyosón, ám hirtelen megtorpant, majd visszafordulva még egy utolsót kiáltott nekem.
 -Köszönöm - intett, majd gyorsan eltűnt a csarnokban.

Az idő lassan telt, minden egyes nappal csak nagyobb lett bennem a kétely és a félelem, de valaki mindig mellettem volt hogy segítsen és fogja a kezem. A napok észrevétlenül suhantak el, a hetek és hónapok összeolvadtak és mire kinyitottam a szeme, már február közepe felé járt.
Kissé megviselten és fáradtan szorongattam Harry kezét, tekintetem arcára meredt, elmélyülten tanulmányoztam vonásait. Minden másodpercben reménykedtem, ám az idő elteltével a remény sugara is lankadt és bármennyire erőlködtem, már nem tudtam felhőtlenül bízni a sorsban. Laposakat pislogtam, szemeim lecsukódni készültek, de még mielőtt ez megtörtént volna mindig felébresztettem magam. Kint már rég sötét volt, a kórház és a város is néma csendben pihent, mégis valami nem hagyott nyugodni. Komótosan nyúltam az ágy melletti kisszekrényhez kólámért, melyet Gemma hozott, hogy bírjam az estét. Két kortynál több valahogy nem ment le torkomon, a szénsav mégis kicsi életet lehelt elgémberedett tagjaimba. Tekintetem körbejárt a kis kórtermen, mely már koránt sem volt olyan visszataszító és rideg, mint az elején, köszönhetően Luxnak, aki minden nap rajzolt valamit Harrynek. A falat most már szép rajzok és festmények tarkítottak, melyek Harryt, virágokat, autókat, lovakat, nyuszikat ábrázoltak, vagy éppenséggel csak pár ecsetvonást, kört, szívecskét. Harry feje fölött egy óriás rajzlap kapott helyet, mely a családot ábrázolta, azonban e kép elkészítésében már én és Gemma is segítettünk Luxnak. Mindenki ott volt, középen Harry, körülötte Anne, Des, Gemma, anya, a fiúk, Lou, Tom, Lux és legnagyobb meglepetésemre én is. Luxal együtt tettük fel a képet, akkor láthattam először mennyire is szereti Harryt. Segítségemmel befészkelte magát a fiú mellé, majd rögtön fecsegni kezdett az oviról, a babáiról, a barátairól. Gyermeki szeretettel és őszinteséggel szorongatta a fiú karját, volt már akkora,hogy felfogja mi folyik körülötte így is történhetett meg, hogy egyáltalán nem állt szándékában hazamenni mikor Lou megpróbálta leemelni Harry mellől. Először csak hangosan ellenkezett, majd mikor Lou már cselekedett is, rögtön sikítozni és rúgkapálni kezdett azzal az érvel, hogy ő ugyan biztosan nem hagyja magára Harryt. Fájó szívvel néztem, ahogy könnyes szemmel még utoljára odabújik a fiúhoz, majd megölelve engem is, lassan kénytelen távozni a szobából.
Kissé szomorúan sóhajtottam fel, majd fejem mellkasára hajtottam. Szemeim lecsukódtak, ám nem hagytam, hogy elaludjak, görcsösen erőltettem ébrenlétem, úgy éreztem nem szabad az álmokba menekülnöm.Csak Harry egyenletes szuszogása és a gépek csipogása hatolt át a csend vékony hálóján, a folyosóról néha halk léptek hallatszottak.
 -Mindig is utáltam, ha beszélek és nem válaszolnak - motyogtam mellkasába - És tessék, 3 hónapja semmi mást nem csinálok csak magamban beszélek. Remélem hallasz, mert ez kezd kiborítani.

Ülő helyzetbe tornáztam magam, majd reménykedve pillantottam a fiú ajkaira, ám azok nem nyíltak válaszra. Csalódottan haraptam be számat, megelőzve, hogy a már régóta fojtogató gombóc ne távozzon sírás formájában szemeimből. Azonban erőm kevésnek bizonyult, ajkaim remegve nyíltak szét, szemeimből kicsordultak az első jelei fájdalmamnak. Erősen, szinte már görcsösen markolásztam Harry kézfejét, nem törődve azzal, hogy ujjai kezdtek elfehéredni. Könnyeim csendben folytak le arcomon, szemeim égtek a fáradságtól. Halk, szinte észrevétlen sírásom hirtelen felerősödött a csendben, testem lassan rázkódott, kezeim remegése Harryre is áttért. Nem figyeltem másra, csakis arra, hogy némiképp rendbe hozzam magam, ezért sem tűnhetett fel, hogy Harry kezei elfehéredtek, majd kissé lilulni kezdtek. Szemeimet lehunytam, erősen koncentráltam mire végre csitultak könnyeim, nedves arcbőröm lassan megnyugodott. Először észre sem vettem, a hang nem jutott el tudatomig, nem foglalkoztam fele. Aztán viszont már egyre erősebben szólt, tisztán éreztem, hogy Harry teste megremeg. Szemeim kipattantak, légzésem pár pillanatra elakadt, mintha nevemet próbálta volna kinyögni.
Lau.
Lauren.
Szemeim kikerekedtek, szívverésem tízszeresére gyorsult, azonban még vártam. Az idegőrlő másodpercek hirtelen óráknak tűntek, azonban Harry ajkai nem mozdultak, teste merev mozdulatlanságba fordult.
  -Csak képzelődtem, késő van - ráztam meg a fejem reményt vesztve, csalódottan hajtottam fejem mellkasának.
 -Lau...Lauren.

A hang halkan szólalt meg, akadozott és remegett mégis tisztán kivehető volt. Fejem hirtelen kaptam fel, sokkos állapotomban olyan erősen szorítottam meg kezét, hogy látni véltem, amint arca grimaszba vált, ám hirtelen mindent elfelejtettem. A nevemet mondta, tisztán hallottam.
  -Harry?- nyögtem remegő hangon- Uramisten! Uramisten! Hívom az orvost ne aggódj, minden rendben lesz. Itt vagyok veled.
Kapkodva, észtvesztve nyomtam meg a gombot, tekintetemmel egy pillanatra sem tévesztettem szem elől a fiút. Lauren...Lauren. Hangja behálózta elmém, szemeimből kicsordultak a könnyek, ám most nem erőlködtem azzal, hogy letöröljem. Hónapok óta először nem fájdalmamban sírtam.
 -Mi történt?- lépett be a nővér a szobába, ám nem kellett választ adjak, ő is hallotta amit én - Azonnal hívom az orvost és értesítem a családot.
A nő arcán boldog, ugyanakkor meglepett mosollyal viharzott el, míg én euforikus állapotban, arcomon hatalmas mosollyal fordultam vissza Harryhez. Erősen szorongattam kezét, szemeim homályos fátylán át izgatottan figyeltem arcát, látni véltem, ahogy szemei kissé megremegnek.
  -Lauren..a - hangja rekedtes volt, halkan préselte ki a szavakat.
  -Minden rendben, itt vagyok- nevettem fel halkan hirtelen elöntött boldogságomban.

Harry ujjai, mintha megmozdultak volna, ám ezt nem tudtam biztosra venni, így hát hitetlenül, ugyanakkor kimonhatatlan boldogsággal vártam.
Aztán.
Aztán Harry szemei megremegtek és olyan történt amit rég nem hittem volna. Sikerült neki az, ami sokaknak nem. Bebizonyította, hogy igazam volt, bebizonyította, hogy nem hiába hitt benne mindenki, hogy olyan erős mint azt gondoltam. Szemei felnyíltak, mire boldogságomban halkan felsikítottam. Könnyeim szabad utat nyerve folytak végig arcomon, hatalmas mosolyom semmi sem tudta volna levarázsolni arcomról.
 -Lauren...-nyögte , tekintete zavaros és értetlen volt, mégis mintha elmosolyodott volna - A kezem..Lauren.
Hirtelen felvilágosodástól elnevettem magam, majd gyorsan elengedtem hamuszürkévé szorított kézfejét. Izgatottan, hitetlenül meredtem rá, nem tudtam egy helyben maradni, ugrálni és őrjöngeni szerettem volna.
 -Emlékszel rám?- suttogtam halkan, ám olyan szélesen mosolyogtam, mint még soha.
Harry kissé habozott, mire pár másodpercig félelem lett úrrá rajtam, majd haloványan elmosolyodott.

-Igen.

2 évvel később

 -Ott volt egy- mutatott az égre, arcán gyermeki mosoly terült el.
Tekintetemmel követtem ujját, bár tudtam felesleges, a hullócsillag úgysem várja meg míg észreveszem,de azért jó volt hinni hogy esetleg én is megpillanthatom. Az ég tiszta volt, a hold méltóságteljesen őrködött a város felett, a csillagok fényesen ragyogva csillantak meg Harry szemében. Kellemes nyári szellő fújt át vékony pulóveremen,hosszú, hullámos hajam szemembe söpörte, mire Harry halkan felnevetett. Mosolyogva pillantottam rá miközben löktem egyet a hintaágyon, melyről már sötétedés óta lestük a csillagokat. A fiú szorosan tartott karjaiban, én pedig élveztem közelségét. Fejem mellkasára döntve fürkésztem tovább az eget, kihasználtam minden percet míg karjaiban lehetek. Sokáig tartott ugyan, de Harrynek sikerült rávennie hogy összeköltözzünk, mely ellen először ellenkeztem, majd végül beadtam a derekam, azonban csak egy feltétellel. Nem akartam sem puccos villát, sem akkora házat, hogy keresnem kelljen hol is van a fiú, így történt, hogy választásunk egy kisebb kertes házra esett London külvárosában. Sokszor voltak gondjaink az együtt éléssel kapcsolatban, mégha régen egy házban éltünk is, ugyanis sokszor már nem volt sem türelmem sem lelkierőm összeszedni a szétdobált ruháit, cipőit, melyeket rendszerint ott hagyott, ahol levette. Néha már komolyan megfontoltam, hogy megverem, ám ilyenkor mindig nekem esett, ott puszilt ahol csak ért és addig el sem engedett, míg meg nem enyhültem. Azonban egy valamit azóta sem értettem.
 -Kérdezhetek valamit?- fordítottam fejem felé, mire rám pillantva elmosolyodott.
 -Persze - ölelt szorosan, mintha sosem akart volna elengedni.
 -Mért én?-tanulmányoztam értetlenül vonásait, sosem mondta mért is szeret- Annyi mindenkit megkaphattál volna.
 -Tényleg érdekel?- nevetett fel, mire csak egy bólintással adtam tudtára eltökéltségem- Imádtam, hogy utáltál! Megszoktam már, hogy engem aztán senki sem utasít vissza, erre te rendesen kikészítettél. Mellesleg vicces volt nézni, mikor mindenen kiakadtál és megpróbáltál megbántani. Megjegyzem ügyesen csináltad - mosolygott elégedetten, mire csak idétlenül belevertem vállába - Szeretem, hogy óriási szíved van, hogy bárki számíthat rád, mert sosem adod fel. Kitartasz mások mellett, mégha azok akkora seggfejek is, mint én.
Számra boldog mosoly húzódott, akaratom ellenére egy kósza könnycsepp szántotta végig bőröm. Szó nélkül vetettem magam karjaiba, arcom mellkasába fúrva hagytam, hogy könnyeim szabad utat nyerve, halkan lefollyanak arcomon. Harry nem sokszor mondta el mit érez, talán csak félt attól mit válaszolnék rá, ennek ellenére mégis mindig éreztette mennyit jelentek neki. Mindketten hibáztunk, nagyobbat is, mint azt hittük volna, mégis kitartottunk. Úgy gondolom ennek így kellett történnie. Ha nincs a baleset talán sosem jövök rá, hogy ő az, aki nélkül az életem üres, akkor talán most nem ülnénk itt.
 -Szeretlek te hülye - nevettem fel, miközben felemelve fejem közelebb húzódtam hozzá.
 -Szeretlek - motyogta fülembe.
Ezt pedig semmi sem tudja megakadályozni. Sem titkolózás ,sem egy hazugság, sem a sajtó, sem a féltékeny rajongók. A sok fájdalom és próbatétel egy életre összekovácsolt minket, mindketten csalódtunk már annyit, hogy tudjuk nem szabad lemondanunk egymásról. Kitartunk, mégha ez sokszor okoz bonyodalmat, könnyeket vagy álmatlan éjszakákat.
Mert szeretem.
Mert szeret.

VÉGE