Először is nagyon nagyon sajnálom ! Nem magyarázkodok, mivel tudom, hogy mindenki elvan havazva , suli, tanulás stb...a lényeg, hogy igyekszem hozni a részt minnél hamarabb, csak van, hogy ez nem jön össze ! Remélem ettől még kitartotok mellettem, nagyon sokat jelent, hogy olvassátok !
Millió ölelés:Anna
-Lauren, mért látom úgy , hogy még mindig tele van a tányérod ? - huppant le mellém Zayn , megrovóan emelte rám tekintetét.
-Ha kéred megeheted - nyújtottam felé reménykedve az ételt, de megrázta a fejét.
-Enned kell ! - szólt rám.
-De nem megy - makacskodtam, majd az ölembe ejtettem a tányért.
-Ne várd meg míg megetetlek - vette el a villám, mire haloványan elmosolyodtam.
Inkább visszavettem az evőeszközt, majd lassan rászántam magam az étel elfogyasztására. Pár falatig küszködtem, aztán egyre jobban éreztem magam tőle. Igaza volt Niallnek, 2 nap alatt egy almát rágcsáltam csak el, melyet anya erőltetett rám. Szép lassan elfogyott tésztám fele, ám ennél többre már nem voltam képes. Zayn elismerően nyugtázta, hogy sikerült evésre bírnia , karjával térdére támaszkodott, majd előredőlve az ajtót kezdte tanulmányozni, mely mögött talán Harry épp életéért küzdött. Ennek gondolatára éreztem, hogy a levegő megakad torkomban, tüdőm összeszorult, úgy éreztem az ebédem menten visszanéz.
-Minden rendben ? - kérdezte Zayn összeráncolt szemöldökkel.
-Persze - próbáltam lélegezni, erősnek akartam látszani.
Rendeztem vonásaimat , ám remegő végtagjaim mindent elárultak. Harry kedvenc pólója volt rajtam egy Gemmától kölcsönkapott farmerrel, kócos hajam kontyba fogtam fejem tetején, ám így nem tudtam elbújni mögé, pedig sokszor szerettem volna .Anyáék pár órája indultak haza a cuccokért, mivel úgy tűnt egy ideig még itt maradunk. A folyosó csendes volt, csak én és Zayn tartózkodtunk itt, mivel a többiek a büfébe mentek ebédelni. Én itt maradtam, és ebbe nehezen, de mindenki beletörődött. Tudták, hogy úgysem bírnak evésre bírni, így inkább felhozták nekem az ételt , de nem erőltették. Zayn valószínűleg előbb végzett, vagy ő sem tudott enni.
-A rajongók azóta is ostromolják a kórházat ?-kérdeztem, reménykedtem benne, hogy egy kicsit ki tudok menni levegőzni.
-Igen - sóhajtott fáradtan.
Keservesen fordítottam el tekintetem, csizmám orrát kezdtem tanulmányozni.Senki sem volt bőbeszédű mostanában, még Niall is halkan, csak néha néha szólalt meg. A beszélgetések egy-egy szóból álltak, és ebbe mindenki beletörődött. Legtöbbször csendben ücsörögtünk, vártuk, hátha kijön az orvos, és közli, hogy Harrynek kutya baja, csak vicc volt az egész. Ez azonban csak ábránd volt, a szívem legmélyén tudtam, hogy sosem fog bekövetkezni, mégis görcsösen kapaszkodtam az egyetlen megmaradt reményben, miszerint ez csak egy rossz álom. Sokszor csíptem meg magam a napok folyamán, ám egyszer sem ébredtem fel. Az álom tovább folytatódott, nem tudtam menekülni. Belül őrjöngtem, téptem magam , ám kívül kifejezéstelen arcnál nem akartam többet mutatni. Belül már összetörtem, egy roncs voltam, mégis ezt senkinek nem mutattam meg. Ezen már senki sem segíthet, mért terhelném még ezzel is többieket. Valószínűleg ők sem állnak jobban, az én érzéseim eltörpülnek Anne-é és Des-é mellett.
-Úgy tudtam ma már belehet menni hozzá - szólalt meg mellettem Zayn halkan.
-Én is - suttogtam magam elé - Biztos még vizsgálják !
Zayn csak hümmögött egyet , majd ezután már egyikünk sem szólalt meg. A csönd kellemes volt, nyugtató, mindketten a gondolatainkba merültünk. Lassan a többiek is újra csatlakoztak hozzánk , mindenki feszült csendben várakozott, egy szó sem hagyta el szánkat.
1 hét telt ez azóta , de lényegében semmi sem változott. Minden nap ugyanúgy telik , minden nap ugyanazok az érzések és kételyek kergetnek . A másodpercek csigalassúsággal telnek , minden nap kétszer olyan hosszúnak tűnik. A nap folyamán sokan látogatják Harryt, rokonok, ismerősök , barátok jönnek be hozzá , emellett pedig a fiúk is egész nap, mikor megtehetik vele vannak. Sokszor szoktam hallani Gemma elfojtott hangját, vagy halk zokogását, mikor Harrynél van. Este felé azonban mindenki távozott, csak én maradtam, hogy vigyázzak rá.
Erősen szorongattam kezét , könnyeim már elapadtak, nedves arcbőröm kezdett megnyugodni. Tekintetem a távolba meredt, boldogságért könyörgött. Választ várt , egy apró jelet, melyből rájöhettem volna mit tettem, hogy ezt érdemli. Sokszor kívántam , hogy én feküdhessek a helyében, infúzióra kötve , mert akkor könnyebb lenne. Én nem szenvednék, ő pedig élhetné az életét. Azonban mikor túlságosan is belemerülök az önhibáztatásba, mindig emlékeztetem magam , hogy nem csak az én hibám. Emlékeztetem magam, hogy ne magammal foglalkozzak, hanem Vele.
-Vajon mi járhat a fejedben ? - morfondíroztam halkan, alig hallhatóan - Biztos most is hülyeségek, mint általában...
Halkan nevettem fel, ám nevetésem közel sem volt őszinte. Mosolyom hamar lefagyott, fájdalmasan meredtem sápadt arcára, mely még talán sosem volt ilyen kisimult és nyugodt. Éreztem, ahogy egy újabb könnycsepp szántja végig arcom. Megszorítottam kezét, majd fejem lehajtva ajkamba harapva akadályoztam meg, hogy hangos zokogásba törjek ki. A könnyek csendesen, szinte észrevétlenül hagyták el szemeimet.
-Akkora egy balfék vagy ! - fakadtam ki elfojtott halkan , kezemmel eltűrtem rakoncátlan tincsét , mely szemébe lógott. Ahogy csendesen figyeltem arcát, halovány mosoly kúszott arcomra -Hiányzol...nagyon!
Óvatosan közelebb hajoltam hozzá, majd halkan puszit nyomtam homlokára. Felálltam, majd az ablakhoz sétáltam és elhúztam a függönyt. Kint sötét volt , csak az utcai lámpa fénye szűrődött be a kis ablakon. Szívesen kinyitottam volna, hogy kiűzzem a kórház büdös szagát, ám az orvos szerint jobb ha nem fázik most meg . Csípőmmel nekitámaszkodtam a párkánynak, fejem a falnak döntve figyeltem az utca csöndjét, melyet kintről a kutyák ugatása szakított néha meg. A gép egyenletes ütemben csipogott mellettem , egy idő után kezdett minden összefolyni számomra.
Nagyon régóta voltam Holmes Chapelben, csak egyszer mentem haza, mert úgy éreztem tartozom annyival Peternek, hogy személyesen elmondok neki mindent. Még most is visszacsengenek kemény szavai, melyeket fejemhez vágott, ám döntésem képtelen vagyok meghozni...
Idegesen pattantam ki a taxiból, mely miután kifizettem rögtön el is hajtott. Azonban én csak egy helyben álltam, lábaim nem engedelmeskedtek parancsomra. Féltem ettől az egésztől, de tudtam, hogy előbb utóbb úgyis beszélnünk kell, csak reméltem, hogy utóbb , mint előbb. Csizmám kopogása viszhangot vert a lépcsőházban, mikor végre felértem a 2.-ra. Az ajtó előtt mély levegőt vettem, eltartott pár percig míg végre összeszedtem magam, akkor viszont bekopogtam. Pár perc eltelt, majd nyílt az ajtó és Peter jelent meg előttem. Meglepetten nézett végig rajtam, valószínűleg nem számított arra ,hogy egyhamar meglátogatom. Talán ő már tudta...
-Szia - mosolyodtam el alig észrevehetően.
-Gyere - állt félre, hogy betudjak menni.
Lehámoztam kabátom, majd levettem cipőm. Táskám a szekrényre helyeztem, majd zavartan a fiúhoz fordultam, aki csendesen figyelte minden mozdulatom. Nem úgy tűnt, mintha dühös lenne, amiért szinte szó nélkül mentem el 1 hétre, arca nyugodtságról árulkodott, mégis a feszültség köztünk elárulta, hogy közel sem annyira békés, mint tűnik.
-Van pizza , nem eszel ? - indult meg a konyhába.
-Nem vagyok most éhes - ráztam a fejem - Beszélnünk kell .
Peter visszanézett rám , majd pár perc kínos csend után sóhajtva bólintott. Követtem őt a nappaliba, ahol letelepedett a kanapéra, azonban én állva maradtam. Furdalt a lelkiismeret, melyet valószínűleg már észrevett, mert várakozóan pillantott rám .Ajkaimat harapdálva meredtem magam elé, fogalmam sem volt hol kezdjem, azt sem tudtam mit kéne mondanom. Valahogy mégis rászántam magam és belekezdtem.
-Talán kezdem az elején - túrtam bele idegesen hajamba , majd kifújtam a benntartott levegőt - Te ismered Harryt, mivel úgymond a testvérem...régen meséltem neked róla. Viszont arról sosem beszéltem ki miatt voltam letörve mikor ideköltöztem, azt sem mondtam soha, mért jöttem el otthonról..
-Mire célzol ? - vonta össze szemöldökét.
Idegesen babráltam pulcsim ujjával, nem akartam kimondani, mégis ki kellett. Peter várakozóan nézett rám, most még türelmes volt, de ismertem annyira , hogy tudjam ez nem fog sokáig tartani, így úgy gondoltam jobb nem kertelni .
-Arra, hogy együtt voltam Harryvel... - fújtam ki a levegőt, majd ajkaimba harapva vártam.
Peter döbbenten meredt rám, majd hitetlenül felnevetett. Arcom eltorzult, nem értettem mért nevet. Zavarodottan fürkésztem arcát, ám semmit sem bírtam róla leolvasni.
-Lauren , ezért nem foglak megenni ! - kényelmesedett el ültében, részéről vége volt a vitának.
-Nem végeztem ! - hívtam fel rá a figyelmét, mire fáradtan felém fordult, és újra rám koncentrált - Mióta Harry balesetet szenvedett sok minden megváltozott...nem akartam hazajönni, és nem is hívtalak mert féltem. Nekem...nekem most idő kell !
Peter arca lefagyott, először felült a kanapén, hitetlenül meredt rám. Arcát kezeibe temette, majd végül hatalmas sóhaj kíséretében újra rám nézett.
-Ha annyiszor 2 fontom lenne , ahányszor tudtam... - mosolyodott el keserűen, zavartan túrt bele .hajába
-Mit ? - nyeltem nagyot.
-Hogy azóta sem zártad le - emelte meg hangját, majd felállt a kanapéról - Ne nézz hülyének , pontosan tudom mit érzel, és mit nem.
Arcomra kiült a fájdalom, fejem lehajtottam, nem mertem a szemébe nézni. Nehezen ismertem el, hogy igaza van, annak ellenére is, hogy tisztában voltam vele...nem tudom lezárni.
-Akkor ? - kérdeztem halkan , majd rászántam magam, hogy végre szemébe nézzek.
-Akkor- nevetett fel kínjában, majd lecövekelt a kanapé előtt - Döntsd el ! Gyere vissza, ha igen, ha még akarod folytatni azt ami kettőnk között van. Máskülönben nem akarlak látni !
Üveges tekintettel meredtem magam elé, már rég nem érdekelt mi folyik az utcákon. Gondolatok cikáztam elmémben , tudtam, hogy döntést kell hoznom. Mégis képtelen voltam bármit is lépni. Fájt beismerni, hogy tévedtem, viszont nem akartam elveszíteni Petert. Ő húzott ki a göndörből, ő állított talpra, és emellett a legjobb barátom maradt. És pont ez fáj a legjobban...hogy a szerelme mellett a legjobb barátom is elveszítem !
Ellöktem magam a párkánytól, majd visszacsoszogtam az ágyhoz. A széket magam alá húzva újra kezeim közé szorítottam Harryét , majd figyelmesen végignéztem rajta, majd az őt tartó gépeken. Tudtam, hogy ő semmit sem érzékel abból ami körülötte történik, csak remélni tudtam,hogy nem magamban beszélek, és hallja amit mondok.
-Félek - suttogtam miközben megszorítottam kezét - Túl sok embert veszítettem már el ...de tudom, hogy téged nem foglak ! Itt leszek , csak kérlek légy erős ! Nem adhatod fel , érted !
Hangom elcsuklott , sírva hajtottam fejem mellkasára. Könnyeim eláztatták puha takaróját , melynek tudom, hogy a nővér nem fog örülni. Arcom forró volt, fejem sajgott, az engem tépő démonok pedig nem hagytak nyugodni. Mégis pont ez a sok felhő, mely fejem fölé tornyosult hozott álmot szemeimre.
Szemeim csak úgy felnyíltak, úgy éreztem, mintha egy szemhunyásnyit sem aludtam volna , pedig tudtam , hogy ez nem így volt. Fáradtan nyújtóztam egyet , elgémberedett tagjaim nagyokat roppantak. Megmasszíroztam elaludt nyakam , majd felálltam, hogy megigazítsam Harry takaróját. A virágok, melyek éjjeliszekrényén pihentek lekókadtak , a vizük elfogyott, így feladatomnak éreztem ezt is rendbe tenni. Az elszáradt virágokat kidobáltam , majd új vizet engedtem a vázába. Sokáig helyezgettem a megmaradt virágokat, azt akartam, hogy tökéletesen nézzenek ki , pedig legbelül tudtam, hogy csak az időt akarom húzni. Nem akartam elmenni, pedig tudtam, hogy most sem szabadna itt lennem. A vegyszerek és a kórház szaga elviselhetetlenné fokozódott a sok bezárt nap után, így fittyet hányva a nővér felhívására bukóra kinyitottam az ablakot. Kint hideg volt ugyan, de hogy Harry ne fázzon meg még egy takarót kerítettem a szekrényből, melyet a fiúra tekertem. Újra helyet foglaltam mellette a széken, majd csendben figyeltem, ahogy a friss levegő végre kiszellőzteti a szobát. Harry mozdulatlanul feküdt mellettem, ő nem érezhette, mennyivel jobb lett a környezetének illata , én viszont tudtam, hogyha fent lenne örülne, hogy nem a bűzben kell punnyadnia.
-Sosem értettem mért nem szereted az őszt ... - merültem újra gondolataimba - Az illatok , a levelek, a fák színei, mind olyan szép. Kiskoromban is imádtam ugrálni az avarban...csak azt ne mond , hogy te nem !
Halk nevetésem töltötte be a teret, magamban tudtam a választ...nem ! Sokban különböztünk , és pont ez tette izgalmassá a kapcsolatunkat. Hogy sokszor nem értettünk egyet, és ugyan nem veszekedtünk, mindig voltak kisebb , gyermeki civakodásaink. Bár ha arra gondolok, hogy is kezdődött a mi kapcsolatunk nevetnem kell. Egyszerűen nevetséges ahogyan viselkedtünk , hogy folyton bántottuk egymást. Ám ahogy egyre jobban elmerülök az emlékekben, rá kell jönnöm, hogy talán mégsem volt olyan nevetséges. Egyikünk sem gondolta meg , mit vág a másikhoz, és akaratunk ellenére, vagy nem , de komoly sebet ejtettünk egymáson. Legalábbis nekem voltak időszakaim, mikor nem bírtam. Mikor komolyan azt kívántam, bárcsak elütné egy kocsi, vagy fejbe találná egy zongora. Ennek ellenére mégis egymásra találtunk, de akkor sem lehettünk boldogok...akkor most mért lehetnénk ? Ha egy kapcsolat eleje, és közepe sem volt zökkenőmentes, hogy lehetne a vége jó ? Hogy tudnánk leküzdeni a kétségeket és újra kezdeni ? Hogy tudnék benne megbízni ?
Keserű mosoly kíséretében álltam fel, majd becsuktam az ablakot. Sálam magam köré csavartam, majd magamra kaptam a bőrdzsekim. Levegőre volt szükségem, magányra, és időre, hogy mindent átgondolhassak. Mégegyszer végignéztem merev testén , végigsimítottam arcán , majd kiléptem az ajtón.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése